Picasso, a halva született csecsemő, aki halhatatlanná vált

138 éve született Pablo Diego José Francisco de Paula Juan Nepomuceno María de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz y Picasso. Nem véletlenül volt ennyi keresztneve: szülei ijedtükben egy sor szent nevét ráaggatták.

1881. október 25-én Málagán eleinte nagy volt az öröm: Jose Ruiz Blaso akadémista festőnek és tanárnak megszületett az első gyermeke. Igen ám, de a vajúdás során a kis Pablo valószínűleg agyvérzést szenvedett, ezért oxigénhiányos állapotba került. Amikor világra jött, nem lélegzett, lilán, élettelenül terült el az ágyon. A bába halottnak nyilvánította, és elkezdte vigasztalni a kétségbeesett anyát. Eközben az ott álló és idegesen szivarozó nagybácsi akaratán kívül megfordította az eseményeket: ráfújta a füstöt a holtnak hitt babára, aki nyekergő hangon tiltakozott a bánásmód ellen. Picasso élt! 

A sérült zseni

A családban ettől kezdve a kis Pablo – akinek két húga született még – mindig külön figyelmet kapott. Édesanyja, María Picasso y López (fia az ő vezetéknevét vette fel művésznévként) meg volt róla győződve, hogy Pablo nagyon sokra viszi majd, akármilyen hivatást választ is magának. A bal agyféltekéjén károsodott fiúcska azonban küzdelmes gyerekkor elé nézett. Az már kiskorától nyilvánvaló vált, hogy örökölte apja tehetségét a rajzolásban, első szava sem a mama volt, hanem a ceruza, de minden más nagyon nehezen ment neki. Amiért a bal agyfélteke felelős, például a következetes gondolkodás, az írás, olvasás, számolás, szinte a fogyatékosságig nehezített volt számára, míg a kreativitásért felelős jobb agyfélteke teljes gőzzel dolgozott a bal helyett is. Így lett a gyermek Pablo diszlexiás, tanulási zavarokkal küzdő, ám átütő erővel rajzoló-festő iskolás.  

Dr. Czeizel Endre Festők, gének, szégyenek című könyvében így írt Picasso felcseperedéséről: „Picasso születésének körülményei – az amúgy is nagyon babonás édesanyjának hatására – teszik érthetővé a festőművész később gyakran emlegetett fatalizmusát és babonás rigolyáit (például levágott körmét és haját nem volt szabad kidobni, hanem meg kellett őrizni). Picasso születésének baljós körülményei gyermekkorára is rányomták a bélyegét. Általános értelmi fejlődésben ugyanis visszamaradt, ennek megfelelően iskoláskorában képtelen volt megtanulni írni, olvasni meg számolni. Szülei és a segítségül hívott magántanítók mindent megtettek »analfabetizmusának« orvoslására, de hiába. Ha akkor az alapfokú iskola kötelező lett volna Spanyolországban, a kis Picasso nem tudta volna az elemi általános osztályokat elvégezni, ezért bizonyosan áthelyezték volna a gyógypedagógiai tagozatba. Ugyanakkor már nagyon korán megnyilvánultak csodás rajzolási és színezési adottságai. Még beszélni sem tudott, de már feltűnően jól rajzolt. Éppen ezért rajztanár és képzőművész apja már óvodás korában hozzáfogott a képzéséhez, igen nagy sikerrel.”

Picasso 7 évesen húgával, Lolával 1888-ban
Picasso 7 évesen húgával, Lolával 1888-banFotó: Apic / Getty Images Hungary

Nem tudott sem olvasni, sem számolni

Miközben apjától hétéves korától tanult rajzolni és festeni, Picasso az iskolával valóban nem boldogult. Gyakran küldték ki az osztályteremből, mert képtelen volt teljesíteni, tanárai rossz véleménnyel voltak róla. Persze a kis Pablo a büntetésben töltött időt arra használta fel, hogy rajzolgasson. Írni, olvasni és legalább alapfokon számolni csak olyan magántanártól volt képes megtanulni, aki hajlandó volt újszerű megközelítésben, rajzelemekként tálalni az unalmas vonalakat. Picasso minden műveletet, még az összeadást is csak képekben jegyezte meg, a nullát galambszemnek képzelte, a hármasokat a madár lábainak, a hatosokat a szárnyainak. 

„A zsenik sokszor nem passzolnak a mintákba. Picasso sem tudott megtanulni az elemiben olvasni. Picasso ma a magyar szakemberek szerint értelmi fogyatékos lenne. De nem volt az. Zseni volt, óriási kézügyességgel – mégsem tudott írni” – mondta róla Vekerdy Tamás.

Pablo soha nem tudta felmondani az ábécét, képtelen volt osztani és szorozni. 14 éves korában azonban végre eljött az ő ideje: apja beíratta a barcelonai művészeti iskolába. Ő volt a legfiatalabb, de a legtehetségesebb tanítvány is, a felvételit, ami másoknak egy hónapba telt megcsinálni, egyetlen nap alatt elintézte.

Picasso első olajfestménye 7 éves korából
Picasso első olajfestménye 7 éves korábólFotó: Polly Franks / Pinterest

„Mindig olyan dolgokat csinálok, amiket nem tudok, így leszek képes megcsinálni őket.”

Ekkorra Picasso tehetsége annyira nyilvánvalóvá vált, hogy festő apja átadta neki minden kellékét, és ő maga nem alkotott többé. Mondhatjuk, hogy megszégyenült, de ezt soha nem érzékeltette fiával: Picassónak abban a szerencsében volt része, hogy mindkét szülője rajongott érte. Így törhetett ki a rossz tanuló skatulyájából, és válhatott művészetét vizuális nyelvként használó, átütő kifejezőerejű, korszakalkotó művésszé, a spanyolok nemzeti hősévé, élő legendává, a 20. századi avantgárd egyik legjelentősebb festőjévé. 

„Bennem felmerült az a kérdés is, hogy ha egy Picasso nagyságrendű géniuszpalánta születne ma Magyarországon ilyen fokú agyi károsodással, és emiatt bekerülne az értelmi fogyatékosok szakintézményeibe, lenne-e esélye kivételes képzőművészeti adottságainak valóra váltására. A másik eretnek gondolatom szerint Picassónak talán jót is tett agyi károsodása. Ez ugyanis a bal agyféltekében történt, ezért a jobb agyféltekében székelő kreativitási központja jobban szárnyalhatott, mivel nem érvényesült a bal agyfélteke dominanciája a szokásos mértékben” – írta Czeizel doktor.

Picasso saját albumával 1961-ben
Picasso saját albumával 1961-benFotó: Bettmann / Getty Images Hungary

A sikeres festő

Sturcz János a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészettörténet Tanszék vezetőjének véleménye szerint Picasso művészetében nyoma sincs a születésekor elszenvedett traumának, gondolkodásbeli hiányosságoknak.

"Korántsem egy szellemileg visszamaradott vagy akár ösztönös, hanem éppen ellenkezőleg, egy kifejezetten intellektuális, a kezdetektől fogva mélyen tudatos művészként lépett fel, aki nagyon átgondolt műveket alkotott, sok szellemes, intellektuális csavarral. Rendkívüli mélységében ismerte a művészettörténetet, folyamatosan újraértelmezte, egyéni módon aktualizálta, kisajátította a hagyományokat, olykor úgy, hogy megfricskázta őket. Ugyanakkor egy erőteljes, részben önmaga által is gerjesztett, de a kortárs írók, például Apollinaire által tudatosan is felépített, a biznisz által is vezérelt mítosz vette körül, amelyben a romantikus zsenikultusz részeként jól hangzottak az ’idiótából géniusszá emelkedett művész’ toposzának elemei, amit – ismétlem – a művek nem támasztanak alá. (Einstein mítoszának is része volt állítólagos elégtelen érettségije matematikából.)  Picasso nemcsak festőként volt elismert, de mint intellektus és mint művész is, aki szinte vadállati ösztönnel megérezte, mire van igény és először mindig ő csinálta meg. Különösen a kubizmus kialakulásának időszakában tudott nagyon gyorsan reagálni és hihetetlen munkabíró képességével alkotni.

Korai korszakában, amikor épp csak elköltözött családjától Párizsba, még hangját kereste, s először az akkor rendkívül népszerű Henri de Toulouse-Lautrec témakörét és stílusát követte. Ám az a látásmód, ami hiteles volt a tragikus sorsú, majd húsz évvel idősebb, testi fogyatékkal élő, mély élettapasztalattal rendelkező Toulouse-Lautrec esetében, csak szerep lehetett a tizenkilenc éves Picasso részéről. Ekkoriban más stílusokat is felhasznált, így az impresszionizmust, jól eladható bikaviadalos képein, míg kocsmai és utcai jeleneteinek szinte groteszkbe hajló durva szexualitása olykor a német expresszionizmus stílusával érintkezik. A kék és a rózsaszín korszak szimbolizmusának szentimentális allegóriáin túllépő, 1906-tól kezdődő, ú.n. „negroid korszakában” tört fel először a családi és spanyol hagyományból is fakadó babonásság és rítus. Picasso a gyűjtőjéről, Gertrude Steinről festett portréja kapcsán használta először az Henri Matisse gyűjteményében látott afrikai maszkot az egyéni emberi arc eltárgyiasítására, a személyesség felszámolására, s kezdett hinni abban, hogy a festmény egy mágikus eszköz, ami képes a világ megváltoztatására. Valószínűleg ebben az is szerepet játszott, hogy Picasso – aki férfi-nő kapcsolataiban mindig is dominanciára törekedett – nem tudott mit kezdeni az intellektuálisan magasan fölötte álló, roppant művelt, egyetemet végzett és filozófiailag mélyen képzett, dúsgazdag, s mellesleg leszbikus műgyűjtőjével. Talán ezért is lett Stein arca kilencven ülés után, egyetlen éjszaka durva átfestésének következtében egy maszk, egy varázsobjektum, amelyet magára öltve az ember átalakulhat, az afrikai törzsi hit szerint egy másik létezővé, szellemmé, istenné válhat.

Picassót említett mítosza a már-már emberfeletti, anarchikus szabadság világába és talán igaztalanul, kortársai fölé emelte, s a 20. század legjelentősebb festőjeként értékelte. Kétségtelenül élvonalbeli művész volt már a maga korában is. De ma már világosan látjuk, hogy például egy sor újítást, amit a kubizmuson belül neki tulajdonítottak, így a kollázst vagy a szöveg festményen belüli használatát Braque indította el, s mellette egy sor kortársát, így Munchot, Matisse-t, Bonnard-t, hogy csak néhányat említsek, ma már hajlamosak vagyunk minimum vele egyenrangú festőnek tekinteni. A század második feléből Lucian Freud és Francis Bacon is jogosan indulhatna a ’század legjelentősebb festője’ címért, ha a művészet sportverseny lenne. Minden esetre Picasso hihetetlen átváltozó és megújuló képességében, műfajok közötti szabad átjárásában, kreativitásában és abban a már-már vadállati ösztönével járt elöl, amellyel mindig megérezte, hogy mi van a levegőben, mi az aktuális, s azt valóban sokszor elsőként fogalmazta meg. Ugyanakkor nagyon ügyesen, s gyakran elvtelenül menedzselte magát, és körülvette egy csapat, ami olyan népszerűséget szerzett neki, ami kiemelte valóságos kontextusából. A tehetsége, munkabírása és innovatív képessége azonban nagyon is valódi volt. Az élete végén olyan, kvázi neo-expresszionista, félelemtől és szorongástól hajtott, brutálisan erotikus képeket és ironikus, szerepjátszó önarcképeket festett, amellyel a német és osztrák Neue Wilde vagy Heftige Malerei festőket előlegezte meg, fellépésük előtt jó pár évvel. 

Lehet, hogy Picasso valóban ’halva született’, s már el akarták temetni. De hihetetlenül termékeny és kilencvenkét éves koráig eleven életműve azt jelzi, hogy a születésekor feltételezett agyvérzésnek és a következményeként kialakult tanulási zavaroknak, diszlexiának nem volt következménye művészetében. Lehet, hogy ez is csak a mítosz része, még valószínűbb, hogy a bal agyfélteke működése kompenzálta a jobbat. De erről a racionális, matematikai tudást mindenek fölé helyező mai oktatási rendszer nem vesz tudomást. Pedig a művészi kreativitás korai életkorban való fejlesztése – melyre évezredeken keresztül a pedagógia koncentrált - biztos alapot nyújt minden más területen működő kreatív képesség számára.”

Mustra