Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Családok millióinak életére nyomta rá a bélyegét a kínai egykepolitika, ami harmincöt éven keresztül próbálta mesterséges úton szabályozni a születések számát az ázsiai országban.
A történelem egyik legbrutálisabb társadalmi kísérlete volt a Kínai Népköztársaság állami születésszabályozási politikája, amely 2015-ben véget ért ugyan, de egy egész generáció életére rányomta a bélyegét. Ehhez a nemzedékhez tartozik Nanfu Wang, a jelenleg New Yorkban élő dokumentumfilm-rendezőnő, aki az idei TED Talk-konferencián mesélte el, milyen volt az egykepolitika Kínájában felnőni.
Szégyenbélyeg volt a több gyerek
Nanfu szülei fiút szerettek volna, aki tartópillére lesz a családnak – ezért is választották utódjuknak a Nanfu nevet, ami a kínai nan = fiú és fu = tartópillér szavak egyesítéséből származik. A gyerek végül lány lett, de a csalódott szülők mégsem változtattak a tervezett néven.
Kína 1979-ben vezette be az egykepolitikát, Nanfu hat évvel később, 1985-ben született. Szülés után a hatóságok kötelezni akarták az édesanyját, hogy sterilizáltassa magát, Nanfu nagyapja azonban szembeszállt a paranccsal, és arra hivatkozva, hogy szükség van egy fiúra a család nevének továbbörökítéséhez, kiharcolta a jogot egy második unokához. A családnak így is súlyos pénzt kellett fizetnie az engedélyhez, és kötelezően öt évet kellett várniuk a következő gyerek születésével.
Gyerekkorában Nanfut és öccsét mindenütt egykék vették körül. A lány úgy érezte, szégyenkeznie kell azért, hogy van egy kistestvére. Olyan volt, mintha a szülei valami nagy vétséget követtek volna el, és egyáltalán nem kételkedett szégyenérzete jogosságában.
Filmben dolgozta fel a nemzeti traumát
Egy évvel ezelőtt Nanfu maga is anya lett, és ennek hatására elkezdett jobban belemélyedni a kérdésbe, mit élhettek át szülei és sok millió más kínai család az állami népességszabályozás időszakában. Így született meg a One Child Nation (Egygyerekes nemzet) című dokumentumfilm, amelyet az idei Sundance Filmfesztiválon láthatott először a közönség.
A filmben a rendező meginterjúvolta saját szülőfalujának 84 éves bábaasszonyát, aki őt magát is a világra segítette. Az asszony élete során több mint hatvanezer rendeletbe adott abortuszt és sterilizációs műtétet végzett el. Előfordult, hogy a magzat túlélte az elhajtási kísérletet, ilyenkor az újszülött csecsemő életét kellett – remegő kézzel – kioltania. Akkoriban teljesen elfogadott, sőt helyeselt dolognak számított, amit csinált. Az ország fennmaradása múlik ezen – szólt a hivatalos állami propaganda.
Hosszú évek alatt az asszonynak mégis elege lett borzalmas munkájából – ma már kizárólag abból él, hogy terméketlenségi problémákkal küzdő párokat segít hozzá a gyermekáldáshoz. A szerencsés szülők kézzel gyártott zászlócskákat küldenek neki ajándékba kisbabájuk fényképével – ezek díszítik az asszony otthonának falát.
Az érzelmi manipuláció volt a fő fegyver
A legtöbb interjúalany hasonló élményekről számolt be. Az állami propaganda mindenhonnan az egygyerekes családok politikáját harsogta. Aki nem sterilizáltatja magát első gyermeke születése után, azt letartóztatják vagy más komoly büntetéssel sújtják – szólt a tévéből, a rádióból, harsogták a lapok. Az áldozatra Kína dicsőségéhez van szükség. A hatalom nagyon jól tudta, mennyire kiválóan ki lehet használni az emberek önfeláldozásra való hajlandóságát, elhitetni velük, hogy egy nagy közös jó érdekében cselekszenek. Így tette tönkre milliók életét a kínai állam.
Az agresszív politikai propaganda, a tömegek médián keresztül történő érzelmi manipulálása nem csak Kínára jellemző – fejezte be előadását Nanfu. Szerte a világban igyekeznek az emberek fejébe plántálni saját véleményüket a különböző politikai szereplők, gyakran kevésbé nyíltan, de ugyanannyira veszélyesen.
