Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
2016-ban nyílt meg Magyarország első és máig egyetlen integratív edzőterme, a SUHANJ! Fitness, a terem mögött álló alapítvány pedig csaknem tíz éve dolgozik azon, hogy a mozgás örömét együtt élhessék át sérült és ép emberek. A Tátra utcai konditerem története idén mérföldkőhöz érkezett: a megnövekedett vendégszám miatt bővítésre és korszerűsítésre van szükség. A projektet vállalatok és magánszemélyek támogatásából valósítják meg.
A teremszépítéshez kapcsolódó téglajegyakció kapcsán a szervezet társalapítójával, Gusztos Péterrel, és Lukoviczki Rékával, a balesete óta művégtaggal élő, már ismét futó Robotlánnyal beszélgettünk.
Mit lehet tudni a július elsején induló felújításról?
G. P. : A terem tízmillió forintos költségvetésből újul meg, augusztus közepére 40-50 négyzetméterrel lesz több tér a sportolásra, emellett korszerűbb lesz a világítás, és megújul a légtechnika is. Vendégszámunk drasztikusan emelkedik, igyekszünk lépést tartani a növekvő igénnyel.
A felújítás költségének felét vállalati támogatóinktól gyűjtjük össze, a másik ötmillió forintot pedig (téglajegykampányunk segítségével) azoktól, akik magánemberként érzik fontosnak a SUHANJ! célkitűzéseit. Bizakodók vagyunk, mert a terem indulásakor is nagyban tudtunk támaszkodni magánemberek támogatására, és most a célösszeg felénél járunk.
Hogyan tudtatok ilyen stabil támogatói bázist felépíteni? Pontosan mi a SUHANJ! Alapítvány képviselte jó ügy, amit ennyien támogatnak?
G. P.: Majdnem egy évtizedes, nagyon tudatos munka eredménye ez a bázis. Hiánypótló dolgot kezdünk el csinálni 2010-ben, amikor a fogyatékkal élők sportolási lehetőségeit, épek és sérültek közös mozgásának ügyét karoltuk fel. Alapvetően a futó szubkultúra volt a bázisunk, itt nagyon hamar ismertek, sőt népszerűek lettünk, aztán felgyorsultak az események. Az elmúlt kilenc évben folyamatosan növekedési viharban voltunk, mert valahogy mindig kiderült, hogy sokkal nagyobb az igény arra, amit éppen csináltunk, mint gondoltuk volna.
Először elkezdtünk futni súlyosan mozgássérült gyerekekkel, akik önerőből nem tudták hajtani sem magukat. Maratonokon kezdtünk el suhanni velük – egyfajta élményterápia volt ez. Aztán pár hónapon belül megjelentek a versenyeken az olyan sportolni vágyó kerekesszékesek, akiknek a felsőteste ép, így egy speciális eszközzel hajtani is tudják magukat. Aztán eljöttek a futóeseményekre a látássérültek, majd szülők, aki értelmi sérült gyerekükkel szerettek volna mozogni, a futás mellett elkezdtünk úszóedzéseket és spinningórákat is tartani, és végül igény lett arra, hogy a konditermi edzés is elérhető legyen sérült emberek számára is. A SUHANJ! mögött ma ép és sérült sportolók, civilek, érintett családok állnak.
Réka, a blogodon azt olvastam, hogy ebben az évben kicsit kevesebb médiaszereplést szeretnél vállalni, hogy jólesne egy kis csönd, nyugi. Mi az, amiért egy, a SUHANJ!-ról szóló beszélgetés kedvéért mégis kivételt tettél?
L. R.: Rengeteg okból, de elsősorban talán a befogadó közösség miatt szívügyem a terem. Egyszerűen jól érzem magam, ha eljövök ide. Nemcsak a terem felszereltsége, az akadálymentesség és a speciális eszközök, de ide vonz a közösség is. Arra sarkall, hogy többet tegyek magamért és az egészségemért. Mindezt úgy, hogy versengés helyett egymás támogatása jellemző, az számít, magához képest ki meddig jut el.
Kiemelkedően fontos számomra az is, hogy itt érzelmileg biztonságos környezetben lehetek olyan nehéz időszakokban is, amikor például protézissel tanulok spinningelni, futni. Itt nem azt érzem, hogy furcsán néznek rám, hanem kreatívan állnak az állapotomhoz az edzők is.
Mennyire jellemző a mindennapokban, hogy sérült emberek sportoljanak?
L. R.: Nagyon ritka sajnos, sokkal rosszabb az arány, mint az épek között. Pedig például a mozgássérülések esetében kiemelkedően fontos lenne az életmódra odafigyelni, az állapotot figyelembe vevő étrend mellett speciális edzéstervre is szükség lenne. A mozgást egyszerűen nem lenne szabad elhagyni az életünkből. Arról nem is beszélve, hogy a közös sport kimozdulással is jár,
a teremben oldódik a magány,
a közösségben pedig nemcsak testileg, de lelkileg és szellemileg is épülni lehet. Úgy gondolom, hogy épek és sérültek számára (akik között én nem húznék olyan egyértelmű határt) ez egyaránt fontos.
Szerintem a legnagyobb gátja a mozgásnak az, amikor az emberek nem hiszik el, hogy többre képesek, nem akarják segíteni, nem szeretik eléggé magukat. Mondjuk, egyszerűen nem mernek odamenni egy sima terembe a szép, sőt tökéletes testű emberek közé. Nekem is volt korábban ilyen érzésem, de itt valahogy olyan nyugi van, nem tapasztalom ezt, sőt.
A terem nagyon sokat segített nekem akkor is, amikor a legnagyobb bajaim voltak magammal, amikor újratanultam a sportot, és nagyon sokszor voltak komoly fájdalmaim. Ezekben az időszakokban sokszor elgondolkodtam, hogy egyáltalán miért csinálom én ezt a testemmel. Az itteni közösség viszont mindig megerősített, hogy tök jó dolog fejlődni. A példaképeim is olyan mindennapi hősök, akik nap mint nap teszik meg a saját apró lépéseiket. Akár csak annyit, hogy lejönnek ide. Tőlük már nem magányos harc ez az egész.
Péter, annak tudatában, hogy társadalmilag milyen fontos dolgot csináltok, és az lenne az érdek, hogy a lehető legtöbb forrásból tudjatok gazdálkodni, nehéz döntés volt, hogy állami támogatást egyáltalán nem fogadtok el?
G. P.: Maga a döntés nem volt nehéz, igaz, a politikai múltam miatt nem is nagyon fenyegetett bennünket az a veszély, hogy agyondotáljanak bennünket. Még úgy sem, hogy a jelenleg vezető pozícióban lévő politikusok közül is többen vannak olyanok, akik figyelik és elismerik a tevékenységünket, mert fontosnak tartják, amit teszünk. Ugyanakkor egy esetleges politikai váltás esetén sem szeretnénk máshogy csinálni.
Függetlenséget biztosít ez a gyakorlat, ráadásul még profitálunk is belőle, mert rá vagyunk kényszerítve, hogy kreatívak legyünk, amikor forrásteremtésről van szó. Erős merchandise-tevékenységünk van, olyan pozitív üzenetű márkát hoztunk létre, amivel ott vagyunk a nagy futóeseményeken, és amiknek országosan ismert arcaik vannak. Így nagyon sokan látják a brandet, és persze forrást teremt az is, amikor valaki megveszi a SUHANJ! futófelsőjét vagy kulacsát. Folyamatosan ötletelünk, de a sikereink kidomborítása mellett azért azt sem hallgatjuk el, hogy 2-3 hónapnál mi sem tudunk anyagilag messzebb tervezni, és nagyon is szükség van a támogatásokra. A növekedés szép, de nyilván feladat is egyre több lesz mindig.
Mi visz előre benneteket? Mi motivál arra, hogy mindig továbblépjetek?
G. P.: Azt gondolom, egy előítéletcsökkentő program akkor tud a legtöbbet adni, ha megteremti a feltételeket, hogy különböző emberek olyan dolgokat csináljak együtt, amiket egyébként is szeretnek, amiben jól érzik magukat. Számunkra kiemelten fontos, hogy a sérülteket minden megjelenésünkben pozitív, erős, érdekes embereknek mutassuk be, olyanoknak, akik épeket is képesek motiválni, valamint az is, hogy a sporton keresztül ne csak a mozgás örömét, de „láthatóságot” is megtapasztalják. A sport alkalom legyen a közösségi létezésre, és arra, hogy a körülöttünk lévő világba be tudjon kapcsolódni mindenki.
Ha kicsit messzebbre nézünk, akkor meg azt szeretnénk, hogy ez előbb-utóbb már ne kuriózum, hanem teljesen mindennapi dolog legyen. Ez nagyon motiváló cél. Ma a teremben sportolók körülbelül 75 százaléka ép és 25 százaléka sérült. Vannak, akik azt mondják, ez még mindig nem a jó arány. Mi azt mondjuk, hogy érdemes szétnézni egy teli étteremben, egy telt házas színházi előadáson, vagy akár egy edzőteremben, és ehhez, a sérült emberek mindennapi láthatóságához viszonyítani ezt a számot. Mi nagyon büszkék vagyunk rá, és fontos tudni azt is, hogy a termet a piaci áron járó ép sportolók tartják fenn. A fogyatékkal élőket kedvezményes áron, illetve több speciális iskola tanulóit ingyen fogadjuk.
Mit kapnak az ide eljövő épek és a sérültek?
G. P.: Talán furcsa lesz, amit mondok, de az első három év után nekem a legnagyobb csoda nem az, hogy a fogyatékkal élőknek, hanem hogy az épeknek mennyire fontos itt edzeni. Látok egy csomó olyan embert, aki egy sima edzőterembe soha nem menne le, mert ducin, idősebben, úgy, hogy tornából mindig fel volt mentve, nem érezné jól magát. Itt meg nem egyszer látnak olyan kerekesszékes, végtaghiányos srácokat például, akik elképesztő energiával dolgoznak a felsőtestükre, sőt olyan vendégünk is van, akinek mind a négy végtagja hiányzik, egy speciális, szájjal irányítható kerekesszékkel közlekedik, és lejön akár heti kétszer, hogy erősítse a törzsét.
Te vagy én akkor mitől féljünk, vagy mi legyen a kifogásunk?
Ez egy olyan tér, ahol emberek adnak egymásnak valamit. Az ép emberek azt adják, hogy a sérültek teljes értékű embernek érzik magukat, hogy nem néznek rájuk furcsán, sőt meg merik őket szólítani, kérdeznek. Ráadásul nálunk (és ebben kivételesek vagyunk a sérültekkel is foglalkozó civilek között) a sérülés jellegétől függetlenül formálódott a közösség, vagyis a különböző sérüléstípusok integrációja, sőt életkori integráció is megvalósul. A sérült gyerekek látnak itt olyan ép és sérült felnőtteket, akik abszolút példaértékűek lehetnek a számukra, mert tesznek magukért, jókedvűek, pozitívak, erősek. És akkor a gyerek is elkezdi hinni, hogy mindez neki is elérhető.
Akár ép, akár sérült vendégről vagy edzőről van szó, úgy érzem, mind nagyon sokat tesznek a falak lebontásáért.
L. R.: Én is azt gondolom, hogy mindenkinek nagyon érdekes és hasznos olyan emberekkel találkozni, akik más élethelyzetben vannak, másképpen élnek, mint ő. A csoportos edzéseken például együtt edzünk látássérült sportolókkal, és még én is rengeteget tanulok ezekből az alkalmakból arról, hogyan nyissak egy sérült ember felé.
Azt hihetnéd, nekem már rutinból megy ez, pedig voltak olyan esetek, amikor minden jó szándékom ellenére úgy próbáltam segíteni egy látássérült lánynak, hogy „nézd így, nézd úgy!”. A SUHANJ!-ban az a jó, hogy egy ilyen elég béna szitut egyrészt tudunk viccesen kezelni, másrészt tanulunk is belőle, és legközelebb már jobban tudjuk, hogyan közelítsünk a másikhoz. Például megkérdezzük, mi lenne neki a jó.
Mit kap az, aki úgy dönt, hogy támogatja a SUHANJ! Fitnesz átépítését, ezzel együtt az integráció ügyét?
G. P: Vannak a jelképes dolgok: azoknak a támogatóknak a neve, akik téglajegyet vásárolnak, a felújítás után látható lesz majd a teremben, és mindannyian kapnak majd egy faldarabot, hiszen ahogy korábban már beszéltünk róla, ők is segítenek korlátokat bontani, ledönteni a falakat.
De a legtöbben nem ezekért a dolgokért segítenek. Számukra az lehet az érték, ha a jövőbe fektetnek be. Hogy itt adni nemcsak egyszeri jó érzés, hanem sokkal messzebb is ható cselekedet: a fogyatékkal élő és ép emberek évek múlva is a most felújított, kibővített teremben fognak sportolni, és a szemléletformálás nem áll meg.
