1951 decemberében a 23 éves Ernesto Rafael Guevara de la Serna egy év halasztást kért a Buenos Aires-i orvosi egyetemen, hogy barátja, a nála hat évvel idősebb biokémikus, Alberto Granado társaságában, annak régi Norton 500-as márkájú motorkerékpárján nyolc hónapos útra indulhasson Dél-Amerika öt országán keresztül. A különleges motoros odüsszeia során – melyet „Che” naplójában örökített meg az utókor számára – vált a fiatal Guevara orvostanhallgatóból a történelem által ismert marxista gerillavezérré. A történetet a History cikkében olvashatjuk.
Csavargóként a kontinensen át
Guevara középosztálybeli szülei nagy hangsúlyt fektettek fiuk taníttatására, serkentvén politikai érdeklődését. Habár ekkor még aktívan nem politizált, az ifjú Ernesto családi utazásai közben gyakran találkozott a korabeli dél-amerikai valósággal, mely fűtötte szociális érzékenységét (ez utóbbi ösztönözte arra is, hogy az orvosi pályát válassza). A köztük lévő korkülönbség dacára Guevara és Granado elválaszthatatlan jó barátok lettek, összekötötte őket a baloldali elkötelezettség, az intellektuális kíváncsiság és a kalandvágy. Nem véletlen tehát, hogy tényleg belevágtak régi álmuk megvalósításába, és felpattantak a rozoga motorbiciklire.
Miután elhagyták Córdoba városát, a két barát először Buenos Airesbe kerekezett, majd az Atlanti-óceán partján fekvő, közeli Miramar városát látogatták meg. Ezután a sík pampák vidékén túráztak át, mielőtt nekifogtak az Andok lejtőin való leereszkedésnek. „Che” nem igazán viselte jól az út e korai szakaszát: asztmabetegsége mellett influenza is kínozta, majd levelet kapott barátnőjétől, melyben az szakított vele. „La Poderosa”, vagyis „A hatalmas” névre keresztelt, igencsak elnyűtt motorbiciklijük szintén hamar feladta a küzdelmet, minek révén az utazók Chilében saját jármű nélkül maradtak.
A két barát azonban nem adta fel: gyalog, lóháton, autóstoppal, illetve hajón utaztak tovább észak felé. Csavargóként tanyákon, garázsokban, az utcán vagy épp a rendőrségen háltak. Eközben meglátogattak olyan ikonikus helyszíneket, mint a Titicaca-tó vagy Machu Picchu romvárosa. Az utóbbi nagy hatással volt Guevarára, aki naplójában a kontinens egykori leghatalmasabb lakóinak legtisztább lenyomataként emlékezett meg a nevezetességről. Ennél jóval kevésbé festői környezettel találkozott a két vándor a chilei Chuquicamata városban, ahol egy amerikai vállalat által működtetett bányában szembesültek a helyi munkások kizsákmányolásával. Az egészségüket aprópénzért kockáztató dolgozók láttán a későbbi forradalmár úgy fogalmazott, Chilének ideje lenne leráznia a hátáról kellemetlen „jenki barátait”, ami minden bizonnyal herkulesi feladatot jelentene számára.
Szemtől szemben a nyomorral
Peruban Guevara és Granado tanúi voltak, miként bánnak alacsonyabb rendű polgárként a helyiek az őshonos lakossággal, akiknek „legyőzött népként” kell viselkedniük, szinte szégyenteljesen sétálniuk az utcákon. Az Amazonas folyón lehajózva két hetet töltöttek egy perui lepratelepen, ahol mintegy hatszáz beteget kezeltek figyelemmel és odaadással a helyi orvosok, akiknek munkájába ők is besegítettek. Ez az élmény Granadót, aki már korábban is foglalkozott leprás páciensekkel, arra ösztönözte, hogy folytassa munkáját a jövőben. Guevara fejében ekkoriban erősödött meg a pánamerikanizmus eszméje, mely szerint a provincializmus és a megosztottság helyett egyesíteni kellene Dél-Amerika népeit, melyek közös etnikai gyökerekkel rendelkeznek, illetve valójában egyetlen kultúrát képviselnek.
Ezt követően Guevaráék egy Mambo-Tango nevű fatutajon folytatták útjukat az Amazonason keresztül, megküzdve a heves áramlatokkal és a moszkitók támadásával. Kilenc napig Kolumbiában, Leticia városában pihentek, ahol a helyi focicsapat fogadta be őket – Guevara kapusként vett részt az edzéseiken. Egy rozoga repülővel Bogotába repültek, majd innen busszal, illetve teherautóstoppal Caracasba utaztak. Itt útjuk elvált, Granado ugyanis a helyi lepraklinikán talált munkát magának, „Che” pedig az Egyesült Államokba, Miamiba repült, ahonnét három hét ott-tartózkodást követően hazatért Argentínába.
Megérlelődött benne a forradalom eszméje
A nyolc hónapon át tartó, öt országot érintő utazás mindenestül átformálta a fiatal orvostanhallgató személyiségét. Naplójában úgy fogalmaz, hogy már nem az az ember, aki korábban volt, hiszen ez a nyolc hónap jobban megváltoztatta, mint azt gondolta volna. Paulo Drinot, a University College of London latin-amerikai történelemprofesszora szerint az a Che Guevara, akit az utókor ismer, nagy részben az itt tapasztalt élmények hatására jött létre. Az a sok-sok társadalmi igazságtalanság, nyomor és szegénység, amit ez alatt az időszak alatt látott, egyértelműen a forradalmi eszmék irányába terelték őt. Második, többek közt Guatemalába – ahol a megválasztott baloldali kormányt az USA támogatásával puccsolták meg –, illetve Mexikóba vezető utazása idején Guevarában még inkább megerősödött a gondolat, hogy az Egyesült Államok imperializmusának béklyójából csakis harc árán lehet megszabadítani a dél-amerikai kontinenst.
Az orvosi egyetem elvégzése után Guevara 1954-ben, Mexikóban találkozott Fidel Castróval, ezt követően csatlakozott a kubai forradalmat szervező gerillacsoporthoz. Habár Granadóval hosszú éveken keresztül nem találkoztak, „Che” nem feledkezett meg barátjáról, és a forradalom győzelmét követően, 1961-ben meghívta őt, hogy tanítson a Havannai Egyetem orvosi karán. A motoros utazás alatt írt naplót az 1990-es évek elején adták ki könyv formájában, majd 2004-ben mozifilm is készült a történetből.
Szent vagy tömeggyilkos?
Az argentin orvosból lett kubai forradalmár a korszak latin-amerikai történelmének egyik legellentmondásosabb alakja. A személyisége és tevékenysége körüli viták a halála óta eltelt fél évszázad alatt sem mérséklődtek. Egyesek lánglelkű szabadságharcosként, a szegények és kitaszítottak segítése iránt elkötelezett „humanista” forradalmárként tisztelik, míg mások a Castro-rezsim kegyetlen, hidegvérű tömeggyilkosaként tekintenek személyére.
