Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szorongásai és más lelki bajai vezethettek a világtörténelem egyik legnagyobb hódítójának sikereihez, de végső soron bukásához is.
Bonaparte Napóleon máig az egyik legtöbbet kutatott és legjobban csodált történelmi személynek számít, akinek bravúros felemelkedéséről, stratégiai lángelméjéről, majd csúfos bukásáról és száműzetéséről megannyi szakirodalom, könyv- és filmfeldolgozás született. De vajon a „kis káplárból” lett császár saját zsenialitásának, ambícióinak köszönhette-e páratlan diadalútját, míg bukásáért túlzott hatalomvágya és önhittsége volt-e a felelős, netán a sors keze játszott közre? Adam Zamoyski lengyel származású történész a History hasábjain vette közelről szemügyre Napóleon személyiségének rejtett oldalait, melyek magyarázatul szolgálhatnak ezekre a kérdésekre.
Magasra törő ambíciók
Zamoyski szerint a császár – akiről magáról is egy komplexust neveztek el – számos rejtett szorongástól és személyiségzavartól szenvedett, melyek látványos felemelkedésének és dicstelen bukásának is belső mozgatóerőiként szolgálhattak. Ezek közé tartozott többek közt az alacsony származásából adódó kisebbségi érzés, mások intellektuális képességeinek irigylése, a szexualitástól való félelem, a társaságban tanúsított félszegség, nem utolsósorban pedig a mindennemű kritikával szembeni hiperérzékenység.
Napóleon Korzika szigetén, Ajaccio városában született. Habár családja kisnemesi származású volt, a helyi elit köreihez tartozott, korántsem voltak gazdagok. A nyolc gyermeket számláló família egy elaggott ház néhány romos szobájának falai között élte életét. Édesapja, aki ügyvédként dolgozott, majd később Korzika képviselője lett a francia király udvarában, fényes jövőt álmodott két fiúgyermekének. Bonaparte később mégis szégyenkezve gondolt vissza apja ragaszkodására az ostoba nemesi címekhez.
A későbbi császár gyermekkorától kezdve szorgosan igyekezett egyre feljebb mászni a ranglétrán. Kilencéves korában apjával együtt elhagyta hazáját, és az észak-franciaországi Brienne-i katonai nevelőintézet növendéke lett. Iskolatársai folyamatosan gúnyolták őt idegen származásáért és családja kétséges nemesi mivoltáért. Habár szert tett néhány közeli barátra – és a későbbiekben is meglepő nyíltságot tudott tanúsítani gyermekek, közkatonák vagy egyszerű szolgák irányában –, az ifjú Bonaparte hamar – már csak dacból is – kívülállóként határozta meg magát kortársai között.
Ez az „egyedül a világ ellen” szemléletmód egész pályafutása alatt nagyban ösztönözte Napóleont, hogy megmutassa a többi embernek, mennyi mindent képes egymaga elérni. Tüzérségi szolgálata alatt még filozófiai művek és regények írásával is próbálkozott, nem sok sikerrel. Később gyakran igyekezett műveltségét demonstrálni, császárként például egy ízben félbeszakította az orosz cárral való, a türingiai Erfurtban tartott tárgyalásokat, csak azért, hogy Goethével diskurálhasson, bemutathassa tudását a német költőfejedelemnek.
A piszkos anyagiak és a tisztátalan nemiség
A húszéves Bonaparte 1789 júliusában üdvözölte a párizsi forradalom kitörését, úgy gondolván, hogy annak révén a hozzá hasonló, alacsonyabb származású tisztek előtt is megnyílhat a magas pozíciókba való felemelkedés lehetősége. Mikor hat évvel később, immár tábornokként megérkezett a Robespierre és csatlósainak rémuralma alatt álló városba, megdöbbentették őt az ott folyó pénzügyi üzérkedések és szexuális kicsapongások. A pénzszűkében lévő Napóleon – akinek apja 1785-ös halálát követően szerény katonatiszti fizetéséből kellett anyját és hét testvérét eltartania –, nem tehetett mást, mint hogy beszálljon a piszkos üzletbe, és kivégzett vagy külföldre menekült nemesek tulajdontárgyaival kezdett üzletelni, illetve különféle árucikkeket, kávét, cukrot és harisnyát csempészett. Habár mindenféle „üzletemberre” megvetően tekintett, a fiatal tábornok, majd uralkodó egész életében úgy érezte, hogy a pénz a hatalom egyik legbiztosabb tartópillére, ezért mindig igyekezett hadjárataiból kincsekkel bőségesen megrakodva hazatérni. Két, anyagilag legsikertelenebb akciója – az 1809-es spanyol és az 1812-es orosz hadjárat – katonai szempontból is Napóleon legnagyobb kudarcait jelentették.
Az ifjú Bonaparte szexuálisan is rendkívül félénk, mondhatni puritán felfogású volt. Sohasem bízott az ellenkező nemben, a nemiségtől pedig egyenesen irtózott. Tizennyolc évesen egy prostituált révén veszítette el szüzességét, melyről naplójában mint egyfajta rideg tudományos kísérletről írt. Csupán a nálánál hat évvel idősebb, kétgyermekes nemesi özveggyel, Joséphine de Beauharnais-val kötött házasságát követően ismerte meg a szex valódi örömeit, de a nőket illető lesújtó véleménye még ezután sem változott, melyet csak tovább tüzelt a tény, hogy felesége rengeteg alkalommal lépett félre más férfiakkal.
Nem véletlen tehát, hogy Napóleon igencsak szorongott mások társaságában, és folyamatosan azt leste, ki mikor készül keresztbe tenni neki. Ez gyakran hiúsította meg diplomáciai erőfeszítéseit, hiszen minden egyes tárgyalást egyfajta párbajként értelmezett, ahol neki kell felülkerekednie. Ha jobban hajlik arra, hogy engedményeket tegyen tárgyalópartnereinek, meghosszabbíthatta volna például az amiens-i békét azáltal, hogy 1803-ban megengedi a briteknek Málta megtartását, mely időt adott volna Franciaországnak gazdasága újraépítésére és hadereje megerősítésére. Mivel iszonyúan tartott tőle, hogy ellenfelei esetleg gyengének nézhetik, a legyőzött feleknek kínált békediktátumokban olyan súlyos feltételeket szabott, hogy azok jogosan érezhettek mindent elsöprő bosszúvágyat irányában. Ez volt a helyzet például Ausztria esetében az 1805-ös austerlitzi diadalt, majd a felettük aratott 1809-es újabb győzelmet követően.
Kicsiként a nagyok közt
Az alacsony sorból származó Bonaparte mindig is alacsonyabb rendűnek érezte magát a nemesekkel és Európa tisztavérű uralkodóival szemben. Akármennyire fájt neki Joséphine hűtlensége, igencsak imponáló volt számára a tény, hogy egy vikomt özvegyét, aki maga is nemesi származású volt, tudhatta ágyában. Később még magasabbra hágtak ez irányú ambíciói, mikor Mária Lujza osztrák főhercegnővel kötött házasságot, minek révén a lefejezett XVI. Lajos királyt „nagybátyjának”, a Habsburg császárt pedig apósának hívhatta. Napóleon ugyanezen okból koronáztatta magát császára 1804-ben, és juttatta számos családtagját befolyásos pozíciókba birodalomszerte. Gyakran örömét lelte abban, hogy ősi nemesi famíliák sarjait házasította össze saját rokonságával, így alázván meg őket. Kisebbrendűségi komplexusának hála császárként igyekezett egyre többet költeni udvara csillogására, ez a talmi gazdagság azonban senkit sem kábított el.
Napóleon szintén kiválóan értett az önfényezéshez és saját legendájának kiépítéséhez. Nem véletlen, hogy kortársai egyfajta különleges, majdnem isteni lényként látták őt, aki a sors kegyéből szinte tévedhetetlenséggel lett megáldva. Ezen képességei segítették őt hozzá ahhoz, hogy felettesei is hamar felfigyeltek rá – így indulhatott meg felemelkedése a ranglétrán 1796 tavaszán, mikor parancsnoksága alatt a szétszórt, rongyos olaszországi hadtestből egy sikert sikerre halmozó alakulatot volt képes faragni. Egy idő után már saját maga is elhitte a személye körül kialakult legendákat és saját lángelméjének tudatában békekötés helyett inkább újabb és újabb trófeákat igyekezett begyűjteni, ahelyett, hogy békeszerződésekkel stabilizálja hazája helyzetét. Ellenben a kritikát nagyon is rosszul tűrte hősünk. Különösen érzékeny volt azokra a karikatúrákra és gúnycikkekre, melyek az angol sajtóban jelentek meg személyét illetően.
Végezetül, a császár folyamatosan úgy érezte, demonstrálnia kell saját erejét és azt, hogy nem retten vissza a fenyegetésektől. Ezért indította el például katasztrofális orosz hadjáratát, melytől tanácsadói mind óva intették. 1813–14-ben, mikor egyszerre három fronton harcolt Európa-szerte, Napóleon az összes békekötési lehetőséget visszautasította, mivel semmiféle engedményre nem volt hajlandó. Egy Metternich hercegnek írt levelében így fogalmazott: „A született uralkodók megengedhetik maguknak, hogy hússzor elverjék őket, mégis hazatérjenek. Én csak egy felkapaszkodott katona vagyok, számomra ilyen lehetőség nem adott.”
Bonaparte a végsőkig űzött egy régen elvesztett álmot, és már csak jóval azután törődött bele a vereségbe, mikor megfosztva őt császári címétől, Szent Ilona szigetére száműztek. Ezt követően egyfajta magasztos legyőzöttség imázsát öltötte magára, mely máig bámulatba ejti az utókort.
