Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Andok, Patagónia, Húsvét-sziget, földrengések, Violeta Parra, Pablo Neruda, Arturo Vidal, indián őslakók. Nagyjából ennyit tudtam elöljáróban Chiléről, és az igazat megvallva csak a hajón megismert Vijay meghívására döntöttem úgy, hogy néhány hétig a fővárosban, Santiagóban állomásozom. Azt terveztük ugyanis, hogy február elején együtt utazunk tovább Bolíviába. Na jó, praktikai okok is szerepet játszottak a chilei útban: arra számítottam, hogy itt, „Dél-Amerika Svájcában” mihamarabb megjavítják a laptopomat.
A brazíliai fülledtség után jólesett magamba szippantani a friss chilei levegőt, és a helyi közlekedés is gyerekjátéknak tűnt a rióihoz képest. Hamar kiismertem magam a belvárosban, de a pénzügyi negyedben mozogtam a legotthonosabban. Vijay jóvoltából ugyanis egy darabig azon a környéken laktam, és a munkahelyére is bejárhattam, amikor csak társaságra vágytam.
Tudtam, hogy Chile nem lesz olcsó mulatság, de 200 dollár rezsipénzért cserébe legalább három hétig vígan eléldegélhettem egyedül – ebből egy hétig egy 24. emeletes épület legfelső szintjén, ahonnan a főváros jelképére, a San Cristobal-hegy Mária-szobrára is ráláttam. És ahol érezni lehetett azt a földmozgást, ami erősen sújtotta Chile partjait.
Mozgalmasan indult az új év
Az első dolgom persze az volt az érkezés után, hogy szervizbe vigyem a sérült laptopomat. Azt mondták az üzletben, hogy cserére szorul a képernyője, de egy hét, és visszakapom. Addig sem unatkoztam, Vijay-vel és az USA-ból látogatóba érkezett anyukájával elutaztunk egy hosszú hétvégére a tengerparti Concónba és környékére. Útközben megálltunk az egyik borvidéken, ahol belebotlottunk egy lakodalomba, egy napot eltöltöttünk Chile legnagyobb kikötő- és kereskedővárosában, a színes utcáiról híres Valparaísóban is, és persze ki nem hagytam volna, hogy csobbanjak egyet a Csendes-óceánban! Brrrr...
Nagy reményekkel tértem vissza a fővárosba, de egy darabig még kölcsönlaptopon kellett dolgoznom. És hogy még izgalmasabb legyen a várakozás, az egyik szupermarketben elhagytam a bankkártyámat, ráadásul csak egy nap elteltével tűnt fel a hiánya. Már sorban álltam a pénztárnál, amikor a túratársak sürgető üzenetekkel riogattak: nem tudnak tovább várni, mert pontban nyolckor lezárják a Manquehuito-dombon a parkolókat, és akkor lőttek az éjszakai városi kilátásnak. Végül éppen, hogy odaértünk és egy jót kirándultunk, cserébe viszont ráment a hétvégém az intézkedésre.
Letiltottam a kártyám, nemzetközi bankszámlát nyitottam (amit már utazás előtt kellett volna, de „ráérek majd Dél-Amerikában...”), új, ezúttal online, telefonos appal is használható bankkártyát igényeltem, és örültem, hogy van még két hétre elegendő pesóm. Amikor pedig visszamentem a boltba, megmutatták az ott hagyott bankkártyám egy darabkáját. Biztonsági okokból azonnal ripityára törték.
A nénikéteket, mañana!
A szervizben összevissza kamuztak a laptopom állapotáról. Egyik nap még azt az infót kaptam, hogy másnapra tuti kész lesz, aztán meg azzal jöttek, hogy még várnak a hiányzó alkatrészre. Az egyik chilei lány javaslatára („Verd ki a balhét, különben semmi nem fog történni!”) már naponta bejártam az üzletbe erélyesen az asztalra csapni, végül két hét után csak visszakaptam a munkaeszközömet. Chilei csoda történt!
Azt is megtanultam a helyiektől, hogy ha este hétre beszéljük meg az asadózást (grillezés a teraszon, a tetőn, a parkban, bárhol, csak csináljuk!), akkor simán belefér még, hogy 8-kor kezdjük el beszerezni a húst, a zöldségeket és az elmaradhatatlan piscót meg kólát, amiből csiribú-csiribá, egy pillanat alatt ütős kis piscola lesz. Tény, hogy itt az emberek kevésbé lazák, mint a trópusi latin-amerikai környezetben élő társaik, és többnyire konzervatívok is, a pontosság nem az erősségük. Mondjuk, nekem sem.
„Nincs itt semmi az Andokon kívül”
„A környéken jókat lehet kirándulni, de ennyi. Sok kulturális terméket ne keress Santiago de Chilében, és spanyolul se itt akarj megtanulni, szerintem borzalmasan beszéljük a nyelvet” – mondta egy fővárosi srác. A nyelvet illetően egyet kellett értenem vele, túl gyorsan beszélnek, elharapják a szó végét, és egy rakás chilei szleng kifejezés nehezíti meg az ember dolgát. De az legalább rám ragadt, hogy bacán (király)! A luca 1000 pesót jelent, a taco pedig itt elsősorban nem a mexikói kajára, hanem forgalmi dugóra utal. A legmurisabb viszont, amit hallottam, a pololo/polola főnévpáros volt. Tienes pololo?, azaz: Van barátod?
Chile egy meglehetősen homogén ország, nem igazán lelhetők fel különféle etnikai csoportok és más kultúrák. A legnagyobb különbséget az egyes társadalmi osztályok jelentik: az elmúlt években ugyan nőtt a társadalmi mobilitás, a rétegek még mindig élesen elkülönülnek egymástól a jövedelmük alapján. És bár a katolikus a meghatározó vallás – ami hatalmas szerepet játszik a társadalomban és a politikában is –, az emberek nagyon toleránsak más vallások felé.
Volt azonban egy olyan érzésem, hogy a fent említett jómódú fiatalember nem járt még hagyományos kocsmabuliban, ahol amint előkerülnek a népi hangszerek, a résztvevők kört alkotva rázendítenek, önfeledten énekelnek, és ropják az incselkedős, flörtölős páros táncot, a cuecát (kveka). Egy ponton kivonultunk az utcára, és valamelyik parkban folytattuk a mulatozást. Méltó lezárása volt a chilei kalandomnak ez a dínomdánom. Bár ezúttal nem fért bele a büdzsémbe egy déli kiruccanás, a káprázatos Patagónia miatt még biztosan vissza fogok térni Chilébe. Most azonban várt ránk az Atacama-sivatag, és a Salar de Uyuni szépségei!
