Szlovénia különleges vízumot vezet be a digitális nomádoknak, de meg kell felelni a munkára és a fizetésre vonatkozó feltételeknek.
„Engedd el! Ez egy jel, hogy inkább élvezned kéne az év utolsó napjait. Aztán majd Chilében folytatod a munka miatti stresszelést” – ezt tanácsolta a laptopparámat végighallgatva Carol is, az a riói lány, akivel egyetlenegyszer találkoztam Budapesten, aztán amikor üzentem neki, hogy Rióban töltöm az ünnepeket, mindjárt lebeszéltünk egy találkát. Ezzel együtt megoldódott a szilveszteri lakhatásom is: „Kicsi a lakásom, de én úgyis rokonlátogatóba megyek arra a pár napra, addig simán ellehetsz nálam”.
„La Pazban nincs semmi érdekes a felvonórendszeren kívül” – hallottam korábban néhány világutazótól, de az ilyen vélemények már a legkevésbé sem tudnak befolyásolni, számomra ugyanis minden, ami új, izgalmas. Chile után pedig Bolíviában, Dél-Amerika legszegényebb – és turisztikai szempontból igencsak alulértékelt – országában igazi kulturális pezsgés fogadott. Szívesen maradtam volna még egy darabig, de várt rám egy újabb önkéntes munka, ezúttal az egykori inka birodalom fővárosában, Cuzcóban.
Új impulzusokra vágytam. Soha át nem élt kalandokra. Egy teljesen más közegben, mint amiben addig éltem. Aztán egyszer csak fogtam magam, és lefoglaltam egy hajóutat Dél-Amerikába. Akkor még csak annyit tudtam, hogy négy-öt hónap alatt szeretnék körbenézni Brazíliában, Argentínában, Bolíviában, Peruban és Kolumbiában. Egy túrazsákkal, és a lehető legszerényebb költségvetésből. Akkor még az én fejemben is olyan romantikus képek pörögtek le, mint amilyenek a digitális nomádok Instagramján sorakoznak: tengerparti vityilló, függőágyban lazulós meló, hashtag carpe diem.
Andok, Patagónia, Húsvét-sziget, földrengések, Violeta Parra, Pablo Neruda, Arturo Vidal, indián őslakók. Nagyjából ennyit tudtam elöljáróban Chiléről, és az igazat megvallva csak a hajón megismert Vijay meghívására döntöttem úgy, hogy néhány hétig a fővárosban, Santiagóban állomásozom. Azt terveztük ugyanis, hogy február elején együtt utazunk tovább Bolíviába. Na jó, praktikai okok is szerepet játszottak a chilei útban: arra számítottam, hogy itt, „Dél-Amerika Svájcában” mihamarabb megjavítják a laptopomat.
Amint megérkeztünk a szállásunkra, az első dolgom az volt, hogy lecsekkoljam, mennyire megerőltető ilyen fülledt levegőben futkosni. Nem kellett sokat mozognom ahhoz, hogy jól megizzadjak, de a part menti szél valamennyire enyhítette a magas páratartalom kellemetlen hatásait. Furcsa volt, hogy a tenger nonstop morajlása miatt csak emelt hangon tudtunk beszélgetni az apartmanban, és az is, hogy este hat órára már teljesen besötétedett, de a hőmérséklet ilyenkor sem ment 30 fok alá. Néha még éreztük a talpunk alatt meginogni a talajt, de ez csak a hajózás egy-két napig tartó utóhatása volt. Amint megszűnt a fantomszédelgés, többé már nem foghattuk az egyensúlyvesztéseinket a hajóra.
„Nonstop nyaralnak.” „Napi néhány óra melóval egy rakás pénzt kereshetnek. Irigylésre méltó!” „Tök jó, de ez csak egy átmeneti állapot. Így nem lehet karriert építeni, előrejutni. Pedig pont ebben az életkorban kellene megalapozni a jövőt.” Ilyeneket gondolnak azokról, akik nem egy irodában ülve dolgoznak, hanem onnan, ahol éppen kedvük tartja. Megkérdeztünk néhány tapasztalt digitális nomádot, hogy mi is az igazság.
