„Engedd el! Ez egy jel, hogy inkább élvezned kéne az év utolsó napjait. Aztán majd Chilében folytatod a munka miatti stresszelést” – ezt tanácsolta a laptopparámat végighallgatva Carol is, az a riói lány, akivel egyetlenegyszer találkoztam Budapesten, aztán amikor üzentem neki, hogy Rióban töltöm az ünnepeket, mindjárt lebeszéltünk egy találkát. Ezzel együtt megoldódott a szilveszteri lakhatásom is: „Kicsi a lakásom, de én úgyis rokonlátogatóba megyek arra a pár napra, addig simán ellehetsz nálam”.
És ezután jött csak az igazi meglepetés: kiderült, hogy gyerekkorában Carol három évet élt abban a világvégi kis halászfaluban, Cumuruxatibában, ahonnan én három nap után fejvesztve menekültem. „Mi az ördögöt csináltál te ott?” – kérdezte. Hát, leginkább szúnyogokat etettem...
A csend ritka jelenség Rio utcáin. Amerre csak jártam, bömbölt a rádió, vagy éppen csoportos muzsikálásba és táncolásba botlottam. Lenyűgözött az a kontraszt, hogy a nagy szegénység, a mindennapos megélhetési nehézségek ellenére mennyire életvidámak itt az emberek. Ők tényleg tudják értékelni az élet apró örömeit.
„Ne bízz meg senkiben!”
Egyszer elnéztünk egy belvárosi szambaestre, ami tulajdonképpen lezárt utcák kereszteződésében mulatozó embertömeget jelent, a szambázásból semmit nem láttam. Annyira közvetlenek ezek a cariocák (tősgyökeres rióiak), hogy hozzájuk képest én kimondottan barátságtalannak tűnhettem. Főleg eleinte, amikor még mindenkit, aki leszólított, potenciális bűnözőnek tartottam. Mert „Rio veszélyes, ne mászkálj egyedül, ne mutogasd az értékeidet, ne állj szóba idegenekkel!”
Kezében egy táskával sprintel egy tizenéves fiú, utána egy fegyveres rendőr, pár méterrel odébb egy idős férfi ül a járdán, homlokáról folyik a vér. Egy kisebb összesereglett tömeg ápolja, kérdezgeti. Copacabana utcáin sétálva láttam ezt a szomorú jelenetet. Aztán a szilveszteri buliban tanúja voltam annak, hogy egy, a fején megsebesített férfi a rendőrökhöz szalad segítségért. A nyomorral való szembesülés is elszomorított, másrészt újra és újra rádöbbentett, mennyire szerencsés ember vagyok.
Riói tartózkodásom legtanulságosabb néhány órája azonban a Rocinhában, Dél-Amerika legnagyobb favelájában tett sétám volt. Gustavót – aki tizenhét évesen nagy szenvedélye, a capoeira miatt költözött Rocinhába külvárosi otthonából – az egyik nomád révén ismertem meg. Viszonylag jól megélni itt azonban csak úgy lehet, ha több lábon áll az ember. Gustavo is ezt teszi: a brazil harcművészet mellett szambát is oktat, és idegenvezetőként is tevékenykedik. Lelkes kíváncsiskodásomra válaszul fel is ajánlotta, hogy körbevezet szeretett birodalmában. „A legtöbb kívülállóban az a kép él, hogy az erőszak, a lövöldözés itt mindennapos dolog, de ez nem így van. Amikor összetűzés alakul ki a fegyveres rendőrök és a drogüzérek között, akkor fedezékbe vonulunk, magunkra zárjuk az ajtót és várunk. Általában azonban nyugalom van” – magyarázta a fiatal srác.
Mint megtudtam, az első favelát a 19. század végén a Bahia államból ide érkező katonák létesítették. A canudosi lázadások leverése után ezek a katonák a Morro da Providência nevű hegyen táboroztak le, amíg vártak a kormányzat által ígért letelepedésre és fizetésre. Fizetést végül nem kaptak, és mivel nem volt hova menniük, elkezdtek hosszú távra berendezkedni. Maga a favela elnevezés a Bahiában őshonos, szúrós termésű növényre utal, ami a katonákat a győzelmükre emlékeztette. Az évek során aztán sok egykori rabszolga és szegény család ezekbe a belvárostól elszigetelt negyedekbe kényszerült, a legtöbb modern favela azonban a hetvenes években jött létre, amikor tömegek vándoroltak a nagyvárosokba a jobb élet reményében.
Mindannak ellenére, amit korábban a favelákról hallottam, egy percig sem éreztem magam veszélyben, sőt az volt a benyomásom, hogy egy óriási faluban járok (nem hivatalos adatok szerint kb. 180 ezren lakhatnak Rocinhában), ahol családias atmoszféra uralkodik, mindenki ismer mindenkit, és ahol az emberek önzetlenül segítenek egymásnak. A kulturális sokszínűség és az a közösségi erő, ami bőrszíntől, vagyontól és származástól függetlenül összetartja az itt élőket, mind-mind olyan értékek, amikről a világ számos társadalmában példát vehetnének.
December 31-én megmásztuk néhány nomáddal a Dois Irmãos-hegyet, ahonnan ráláttunk egész Rocinhára. Összerezzentünk, amikor lövéseket hallottunk odalentről, de aztán egyre gyanúsabbá vált, hogy kétpercenként ismétlődnek a durranások. Egy faveliabeli lánytól utólag megtudtam, hogy csak a szokásos év végi petárdázásnak voltunk fültanúi.
Hárommillió fős buliban sem jártam még
Nagyjából ennyien búcsúztatták 2018-at a híres Copacabana strandon. A dress code szerint a legtöbb ünneplő csupa fehérben jelent meg, a másik hagyományt, a tengerben ugrálást viszont már kevesebben vállalták be. Mondjuk, egyszerre nem is fért volna oda mindenki a vízhez. A hiedelem szerint éjfél után hét hullámmal együtt kell egyet-egyet ugrani a tengerben, hogy jó szerencsénk legyen az új évben.
Tudtam, hogy hamar be fogok sokallni a tömegtől, ezért elég későn indultam meg, és Uberrel is csak megközelíteni lehetett a partot, a Copa környéki utakat ugyanis ilyenkor mindig lezárják. A közös nomád vacsorának már vége volt, mire begyalogoltam a buli közepébe, és a mobilnetem persze pont a legjobbkor adta meg magát, így csak egy-egy part menti étteremben potyázva tudtam kommunikálni a többiekkel. Már javában zajlott a tűzijáték, mire néhányan végre egymásra találtunk.
Homokban táncolás, piknikezés, kis színpad, nagy színpad, latin zene, retró buli, bunyó, tömegbe vizelés – átlagos fesztiválhangulat uralkodott a parton, ahol brazilok, cariocák és turisták együtt köszöntötték az új évet. Most valahogy kimondottan élveztem ezt a nagy felhajtást, és észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Hajnali ötkor aztán megindultam és a hazafelé tartó tömeghez csapódtam. Egyszer csak hátulról a nyakamba ugrott valaki. Nagy meglepetésemre az a német barátom volt a hajóról, aki Galinhas után az Amazonasba ment csavarogni, de megbeszéltük, hogy Rióban még összefutunk, mielőtt visszautazik Európába. A sűrű programok miatt végül nem jött össze a találka, de az, hogy így kiszúrt a kavalkádban, és még tudtunk egy kicsit beszélgetni, mindjárt elűzte a hiányérzetemet.
A napfelkeltében hazafelé battyogva elbúcsúztam a hegyektől, a tengertől, a parkoktól, a Krisztus-szobortól és legújabb kedvencemtől, a coxinhától (csirkekrokett) is, de gondolatban már az esti, São Paulóba tartó buszon ültem. Onnan indult a gépem Santiago de Chilébe. Új év, újabb ország. Izgatottan vártam a folytatást.
