"Nem hagyom, hogy a betegségem uralja az életem"

Napközben egy irodában ül, ahol kockázatelbírálással foglalkozik, munka után pedig egyből az edzőterem felé veszi az irányt. Vagy azért, hogy férjével a szóló és duó számaikat tökéletesítsék, vagy azért, hogy másokat vezessen be a légtorna rejtelmeibe. Bevallása szerint szinte bármilyen akadály leküzdhető, ha az ember keményen dolgozik azon, hogy fejlődjön, erősödjön és kiteljesedjen abban, amit igazán szeret csinálni. Még egy olyan alattomos betegség is, mint az endometriózis. Fehér Andreát, akit a Richter Főnix Közösség révén ismertünk meg, elkísértük néhány edzésére, közben jókat beszélgettünk, és a végén még egy karikára is felültetett minket.

Teljes bicska, térdakasztás, csalós kelep, hullapóz - ilyen sajátos vezényszavakkal navigálja tanítványait a dunakeszii edzőteremben Fehér Andrea légtornász, aki néhány éve még maga sem hitte, hogy egyszer karika akrobatika számban országos arany-, és világbajnoksági ezüstérmet fog nyerni. Már csak azért sem, mert tinédzser kora óta küzd egy olyan krónikus betegséggel, ami a kibírhatatlan alhasi fájdalmak és görcsök mellett lelkileg is komoly terhet ró az érintettekre.

Az endometriózisról tíz éve még alig lehetett hallani, ma pedig már minden tizedik fogamzóképes korú nő életét megkeseríti. Andinál sem ment zökkenőmentesen a diagnózis, ő is sokat szenvedett, de elhatározta, hogy nem merül el az önsajnálatban, hanem az állapota ellenére teljes életet fog élni. A sors furcsa játéka, hogy ez a betegség vezette el a fiatal nőt szenvedélyéhez, a légtornához.

“Mindig szerettem mozogni, általános iskolában több sportot is kipróbáltam, de versenyszerűen soha nem űztem egyiket sem. Aztán tizenhárom éves koromban iszonyatos fájdalmak és görcsök kíséretében megjött az első menzeszem, én pedig először azt hittem, hogy ez a normális, hogy minden nő ilyen rosszul viseli. Egy idő után viszont már nem csak a menstruáció alatt, hanem a ciklustól függetlenül jöttek a görcsök, és a barátnőim beszámolói alapján is egyre gyanúsabbá vált, hogy valami nem oké, ők ugyanis soha nem fetrengtek otthon magzatpózban azokon a napokon” - emlékezik vissza Andi, miközben leszereli a karikákat a dunakeszii edzőterem mennyezetéről, ahol hétfő és csütörtök esténként tart csoportos órát gyerekeknek és felnőtteknek. A lelkes tanítványok ma újabb izgalmas trükköket sajátíthattak el egy koreográfia gyakorlása közben, mindenki fáradtan, de elégedetten köszön el, Andi pedig folytatja:

“Aztán 2003 őszén kimaradt a menstruációm és tudtam, hogy nem lehetek terhes, de az orvos, akihez fordultam, a negatív teszteredmény ellenére is azt hajtogatta, hogy higgyem már el neki, hogy az vagyok, az a teszt nem jó, ő érzi, hogy ott bent növöget egy magzat, miért nem figyeltem jobban. No, mikor ezt elmeséltem édesanyámnak, felhívta a magánorvosát és még aznap este elmentünk hozzá, két nap múlva pedig be is feküdtem a kórházba, mert azonnali műtétre volt szükség. Kiderült, hogy egy óriási csokoládécisztám van, ami bármikor megcsavarodhat és kidurranhat” - meséli Andi. Akkoriban még az orvosok sem sokat tudtak erről a betegségről, ezért őt is évekig félrekezelték.

"Először sima ciszta műtétre írtak ki, de sajnos egyre sűrűbben kiújult az endó és átterjedt más szerveimre is, emiatt volt egy bélműtétem és a petefészkeket is csonkolták. Végül 2008-ban átirányítottak dr. Bokor Attilához, azóta is ő a kezelőorvosom, akihez 3-6 havonta járok vissza kontrollra. A műtétek gyakorisága nagyon változó, hónapok és évek is eltelhetnek két beavatkozás között. Az se jó, ha folyton vagdosnak, de a nagyobb szöveteknél mindenképpen szükséges a műtét. Hormonkezeléseket is kipróbáltam, de a szervezetem elég rosszul viselte mindet, úgyhogy egyedül fájdalomcsillapítókat szedek azokon a napokon, amiket máshogy nem lehet kibírni. Volt olyan, hogy nyolc Cataflamot szedtem be egy nap és ki sem tudtam kelni az ágyból, de idővel mintha kitolódott volna a fájdalomküszöböm, mintha hozzászokott volna a szervezetem ezekhez a kellemetlen tünetekhez. Szerintem a mindennapos edzés is nagyon sokat számít, hiszen a sportolás mentálisan is fejleszti az embert, másrészt a légtorna rendesen erősíti a hasfalat, talán ennek is köze lehet ahhoz, hogy ma már sokkal jobban viselem a fájdalmakat.

És az is sokat segített, hogy eldöntöttem, nem keserűséggel állok hozzá az állapotomhoz, nem hagyom, hogy ez a betegség uraljon engem, hanem a nehézségek ellenére teljes életet fogok élni.

Ezt az elszántságot tükrözi az is, hogy Andi autodidakta módon rövid idő alatt olyan szinten elsajátította a karika akrobatika csínját-bínját, hogy az első adandó alkalommal országos bajnokságot is nyert férjével, Dáviddal duó kategóriában. Idén januárban pedig ezüstéremesek lettek a világbajnokságon. De hogy hogy jött a képbe Dávid? Ezekről az élményekről az egyik budapesti stúdióban mesél nekünk a légtornász pár. 

“A betegség miatt öt évig egyáltalán nem sportolhattam, később is csak spinningeztem, mást nem mozogtam. Aztán 2012-ben, az egyik nagyobb műtétem után azt mondta az orvosom, eljött az idő, hogy elkezdjek sportolni hetente legalább három-négy alkalommal, és felsorolt egy csomó opciót, hogy mit lehet, és mit nem szabad mozogni. Mivel nem szerepelt a listán, rákérdeztem a rúdtánc fitnessre, amiben szívesen kipróbáltam volna magam. Nem volt semmi ellenvetése, így zéró tapasztalattal és gyenge izomzattal bele is vágtam, de csak hónapok elteltével jöttek az első sikerélmények. Egy edzőtáborban ismerkedtem meg a karika akrobatikával, ami annyira megtetszett, hogy mindjárt csináltattam magamnak egy karikát, amit otthon felfüggesztettem a plafonra és videók alapján elkezdtem gyakorolni a mozdulatokat. Akkor még úgy voltam vele, hogy a rúd mellett ezt csak kiegészítő erősítésként csinálom, de végül annyira rákattantam a karikára, hogy a rúdra már csak nagy ritkán mentem fel" - meséli Andi két mutatvány közben. A kedvünkért belebújnak egy-két saját tervezésű fellépő ruhájukba is, baromi jól néz ki, ahogy szinkronban mozognak a karikán.

“Az edzések abból álltak, hogy összejöttünk a barátokkal, mindenki hozta a saját eszközét és megmutatta, mit gyakorolt legutóbb, aztán megtanítottuk egymásnak a különböző mozdulatokat. Miután megismerkedtünk, Dávid is eljött velem egy ilyen karikaszeánszra - ahogy akkoriban hívtuk -, hogy kipróbálja, és egyből megtetszett neki is a műfaj. Azt mondta, milyen menő lehet ezt duóban csinálni, így hát elkezdtünk párban gyakorolni, és hogy még motiváltabbak legyünk, beneveztünk az országos légtorna versenyre, amire néhány hónapunk volt felkészülni. Megérte keményen dolgozni, mert azt a versenyt végül meg is nyertük, és ez a siker egy plusz löketet adott, hogy csináljuk még komolyabban” - mondja Andi.

“Azt pedig, hogy idén, az Angliában megrendezett világbajnokságon a dobogó második fokára állhattunk, még most is emésztgetjük” - ezt már Dávid fűzi hozzá, akiről az is kiderül, hogy a karikázás előtt tizenegy évig futballozott. “Alig bírtam lehajolni, amikor három éve elkezdtem légtornázni, de azóta rengeteget változott a testem.”

“Az a nehéz - és egyben szép - a légtornában, hogy a saját testsúlyukkal dolgoznak a sportolók, ezért erősnek és hajlékonynak kell lenni. Éppen ezért járunk Crossfitezni is a rengeteg nyújtás mellett, és odafigyelünk arra, hogy mit eszünk. Nálam a vörös hús, a cukor és a fehér liszt az endometriózis miatt régóta tiltólistán van, Dávid meg egyszerűen finnyás, úgyhogy inkább reform alapanyagokból főzünk, de azért nem tagadjuk meg magunktól a magyaros fogásokat sem, az édességnek pedig egyikünk sem tud ellenállni” - mosolyog Andi, Dávid meg hevesen bólogat, miközben ziába mártják a tenyerüket és felkészülnek a következő lógásra. A kezükön lévő bőrkeményedések is árulkodnak róla, hogy nem egy fájdalommentes mozgásforma ez a karikázás.

“Eleinte tényleg kemény, ahogy a bandázs dörzsöli a tenyered, a karikán való tekergőzéstől meg véraláfutásaid lesznek. Van, aki az ilyen mellékhatások miatt hamar feladja, pedig egy idő után ehhez is hozzászokik a test. Persze mindenkinek más a tűrőképessége, nincs ezzel semmi gond."

Először az endometriózis elleni küzdelem ébresztett rá arra, hogy a begubózás és önsajnáltatás helyett kihozhatom a helyzetből és magamból is a legjobbat. A légtorna pedig még kitartóbbá, még erősebbé tett fizikailag és lelkileg is, hiszen a karikán folyamatosan feszegetem a határaimat.

"Megtanultam, hogy nincs lehetetlen, hogy amiért őszinte szenvedéllyel küzdünk, azt el is érhetjük. Sok lemondással, áldozattal jár, de egy-egy megtorpanás miatt nem szabad feladni. Néhány éve még én sem gondoltam, hogy egyszer mellékállásban karika akrobatika oktatóként fogok dolgozni, hogy Tunéziába is hívnak minket fellépni, vagy hogy egy világbajnokságról ezüstéremmel térünk majd haza a férjemmel. Sorra jönnek a jobbnál jobb lehetőségek, ráadásul az utóbbi egy-két évben annyira megnőtt az érdeklődés a karika és a silk iránt, hogy újabb csoportokat kellett indítanom, de ezt egy cseppet sem bánom, irtó jó érzés látni a lelkesedést és a fejlődést a tanítványokon. Az sem kizárt, hogy előbb-utóbb minden időmet és energiámat a légtornának szentelem majd, de egyelőre az teremt egyensúlyt az életemben, hogy napi hat órában kockázatelbírálással foglalkozhatok, utána pedig jöhet minden, ami a légtornáról szól.”