Emlékeznek még a jobb sorsra érdemes üdvöskére, Király Lindára, és az ő vállalhatatlanul előadott Himnuszára? Hogy ugyanis szegény Amerikában felnőtt – akkor még – kislánynak nem sikerült megtanulnia Himnuszunk első versszakának a szövegét? Szerencsénkre (vagy épp szerencsétlenségünkre) Vajdai Vilmos, a Táp Színház atyja emlékszik rá, olyannyira, hogy bár az énekesnő üzletember apukája megpróbálta az incidens minden nyomát eltüntetni a netről, Vajdai megtalálta, úgyhogy a frissen bemutatott MagyarIQm című rendezését ennek a hangfelvételnek lejátszásával kezdi a Trafóban.
Ami jó, abból a szempontból, hogy egyetlen jelenetben megmutatja, mi a baj az országgal, hiszen ez az állítólag mai napig aktív(?) énekesnő/celeb még mindig szerepel magyarságukat túlságosan is fontoskodva hangsúlyozó tévék repertoárjában, másrészről rossz, mert körülbelül a szám elhangzása után haza is mehettünk volna mindannyian a Trafóból azzal, hogy mélyen elgondolkodjunk, hol is élünk valójában.
De a Trafóba és úgy általában tápos előadásokra amúgy is olyan emberek járnak, akik talán szoktak ezen gondolkozni, többet is mint kéne. Így viszont Vajdai feldobott egy nagyon magas labdát, amit utána senki nem kapott el. A MagyarIQm lényege amúgy az lett volna, hogy a Magyar Narancs utolsó oldalán megtalálható Szüret elnevezésű rovatból szemezgesse ki hazánk sajtótermékeinek magyartalanságait, és ebből rittyentsen egy valamelyest összefüggő színdarabot. Feltételezem, hogy az idő rövidsége miatt, ez csak részben sikerült vagy inkább részben sem.
Vajdai a Királyos hangfelvétel után az oktatási rendszerünket kritizálja egy olyan jelenettel, amiben mi vagyunk a nebulók, ő pedig az osztályfőnök, és megmutatja mennyire hülyének nézik a gyerekeket a felnőttek – mintha amúgy nem tudnánk. De ennek a jelenetnek sincs következménye, mert amit utána látunk a színpadon, az nem egy átgondolt színházi előadás, hanem egy felolvasóest, amiben értelmezhetetlenül sok színész van jelen a színpadon – csak a jóisten tudja, miért (a kórus miatt, de ennyit meg nem ér az egész).
A MagyarIQm-on ennek ellenére borzasztó sokat nevetett a közönség, valószínűleg azért, mert a premiert láttuk, vagy azért, mert a nézők fele egy kő alatt él. Az van ugyanis, hogy Vajdai rendkívüli frissességgel szedett össze különböző vicces posztokat (elsősorban az újság helyett) a Facebookról, tehát csak annak mutathatott újdonságot a darab, aki nem ismerős Mark Zuckerberg birodalmában.
De a legelszomorítóbb az volt, hogy a közönség akkor nevetgélt a legharsányabban, amikor káromkodtak a szereplők. És hát vannak színészeink, akik rendkívül hatásosan tudnak kurva jókat káromkodni, mint például Janklovics Péter, vagy Bánki Gergő, akiknél helyesebben tényleg nem bazmegol senki ebben az országban – de valljuk be, ez előadásnak már régen édeskevés. Kiváltképp, mert tényleg elég nagy baj van, így ennyire elbagatellizálni a dolgot totális felelőtlenségnek tűnik.
A színészek ennek ellenére kitesznek magukért, megismerhetünk pár jól sikerült apróhirdetést, néhány politikai ellentmondást, és ezek közül néhány annyira friss, hogy tényleg csak a napokban jelent meg a közösségi oldalon – a baj csak az, hogy megjelent, ezért aztán maximum annyi mondható el róla, hogy Sztarenki Dóra például szépen felolvassa, a többiek meg nevetnek. A színpadkép jó (látvány: Juhász Dóra): újságok lepik el a dobogókat, amin a színészek ülnek, akik végig jelen vannak a színpadon, és gyakran civilként maguk is nevetnek a hallottakon.
És lehet is rajtuk olykor nevetni, mégis semmi súlya nincs az egésznek. Ez így csak egy szkeccs, amiből még két hónap próbával talán kisülhetett volna valami. Tizenkilenc színészt azonban feltehetően szinte lehetetlen egyeztetni, így még abban se vagyunk biztosak, hogy egyáltalán sikerült egyben lemennie az előadásnak, mielőtt a színpadra került. Kár érte, mert akár csak a mi elírásainkból is nyilván születhetett volna akár vérdráma is. Bízom benne, hogy legközelebb fog is.
