Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Január elseje az a nap, amikor van ideje bepótolni, amiről lemaradt tavaly. Főleg, ha amúgy se tud kimászni az ágyból, ugye.
Az a helyzet, hogy kissé sorozatfüggő vagyok, de még így sem mondhatom azt, hogy akár csak a töredékét is ismerném az egy évben megjelenő sorozatoknak. A sorozatjunkie.hu minden évben megrendezi közösségen belüli felmérését, a Junkie Awards-ot, aminek keretén belül a honlap sorozatfüggő látogatói választhatják ki jelölés és szavazás után kedvenceiket, különböző kategóriákban. A szavazáshoz elkészült az (amerikai, európai, az ő fókuszukba került) újonc sorozatok listája, ami 341 címből áll. 341! Fizikailag képtelenség lenne mindezt végignézni, főleg, ha az ember a régi kedvenceit is követni akarja. Ráadásul a sorozatok jó része csak az sokadik évadra érik be igazán. Ettől függetlenül igyekeztem egy olyan érdekes és minőségi listát összeállítani az éves újoncokból, aminek mindegyik darabja érdemes a megtekintésre, bár a válogatás nem lehet kiegyensúlyozott. Még a saját kedvenceim közül is kihagyok jó párat - minek dicsérjem például a Stranger Thingset, vagy a Westworldöt, amikor mind a kettőnek nagy sajtóvisszhangja volt itthon is, és mi magunk is cikkeztünk róluk. Van egy pár, amikről még viszonylag kevesebbet írtak itthon, pedig érdemesek a megtekintésre. És valószínűleg számos olyan van még, amit érdemes lenne megnézni, de valami miatt nem jutott el hozzám, emiatt ebbe a cikkbe se került bele. Ha van még ötlete vagy javaslata, örömmel várjuk Facebook-oldalunkon a kommentekben.
The Night of – a komor, realisztikus bírósági és börtöndráma
Az HBO nyomozós- igazságszolgáltatós bűnügyi minidrámája különös keverék, ami az év legerősebb pilotjával nyitott, annak ellenére, hogy nem egy tipikus közönségkedvenc: történetmesélése lassú, aprólékos, atomszférája pedig nyomasztó, sötét. Egy fiatal srác, Naz útját követjük – a 2016-ban berobbant, hipnotikus tekintetű, nagyon tehetséges Riz Ahmed játssza, aki több sorozat mellett az új Star Warsban, a Zsivány egyesben is feltűnik, és remélhetőleg egyike a jövő új szupersztárjainak. Naz egy buliba készülődik, mikor beül az apjától kölcsönzött (lopott) taxiba egy furcsa lány: az együtt töltött éjszaka után pedig arra ébred, hogy a lány leszúrva, vérben úszva fekszik mellette. A sorozat leginkább az igazságszolgáltatásról szól, hogy mennyire gépiesen és kegyetlenül működik, és mennyire megtöri és megfosztja az emberségétől a működtetőit is. Riz Ahmed mellett kiemelnénk John Turturro alakítását: a The Night of a HBO Wired-es aranykorát idézi, és a komorabb hangulat ellenére az év egyik kedvence lett számomra, annak ellenére, hogy nem feltétlenül kaptam választ minden feltett kérdésre.
The Crown – a színes, kosztümös hidegháborús, okosan szerelmes
Az éppen regnáló angol királynő, akire most színes kosztümökben és vicces kalapokban integető nagymamaként gondolunk, remek sorozat-alapanyag: határozott és erős akaratú, ráadásul mindig az előtérbe tolt nő, aki politikai-közéleti hatalma segítségével aktívan élte végig a huszadik század nagy történelmi eseményeit, kezdve a második világháborúval. Emellett nagyon szép fiatal nő volt, aki szerelemből házasodott, és alig 25 évesen került a háború utáni, megtépázott Anglia trónjára. A Netflix 100 millió dolláros költségvetésű sorozata pedig mindent meg is tesz, hogy a The Crown egy Downtown Abbey igényességű, annál viszont jóval érdekfeszítőbb, történelmi-kosztümös szappanopera legyen. Az emlegetett előddel szemben a The Crown-nak sokkal érdekesebb a története, a szereplők döntéseinek - érthetően - nagyobb súlya van, és én nagyon szerettem Matt Smith-t például a Doctor Who után más szerepben. A The Crown mozifilm igényességű, remek sorozat, egyike 2016 remekeinek.
The Young Pope – az érzékien szép, artisztikus, intelligens
Paolo Sorrentino az egyik kedvenc rendezőm, és azt javaslom, ha nem tette eddig, nézze meg valamelyik filmjét, mielőtt belefog ebbe a sorozatba. A fiatal olasz rendezőre ugyanis jellemző a szinte képről-képre beállított, töményen túlesztétizált, precíz képalkotás, ami az arra fogékonyaknak bejön, de van aki túl soknak, vagy giccsesnek érzi (amit a rendező szerencsére remek képi humorral enyhít). Bár én személy szerint bírom, hogy a sorozatok inkább író- mint rendezőközpontúak – egy-egy évadot általában több rendező szokott jegyezni –, nagy élvezettel figyelem a kivételeket. Egy adott rendező jellegzetes látásmódja vizuálisan egységesíti a szériát. Sorrentino projektje pedig önmagában is érdekes: a fiktív, XIII. Pius néven megválasztott, valóban nagyon fiatal pápa, akit Jude Law alakít, újfajta, modern mechanizmusokat hoz magával (Coca-Cola és iPad), miközben hozzáállása a vallás kérdéseihez és dogmáihoz meglepően konzervatív tud lenni. Sorrentino hű marad magához, nem egy otrombán blaszfém, felforgató művet alkot az ifjú pápa alakja köré, hanem egy vibráló, színes, élettel teli, kicsit a House of Cardsra hajazó, de annál jóval pozitívabb, minden jelenetében átgondolt és magas szinten megmunkált sorozatot.
Fleabag – a vagány, szókimondó, szívszaggatva röhögős
Nagyon szeretjük a nőkről szóló sorozatokat, nagyon szeretjük a kamerába kibeszélős, önreflexív, ironikus, szarkasztikus sorozatokat, főleg akkor, ha elég őszinték, és imádjuk a Fleabaget, ami nagyjából annyira őszinte, mint arccal előre nekimenni egy üvegajtónak, és olyan vicces, mint belülről végigélni ezt. A Fleabag one-(wo)man-show, az egész sorozat sikere az író-főszereplő Phoebe Waller Bridge törékenynek tűnő, de nagyon is erős vállain nyugszik. És a csaj fantasztikus. A történet nagyjából annyi, hogy a harmincpluszos, londoni szingli nő főszereplőnk, Fleabag édesanyja és egy barátja elvesztését próbálja feldolgozni több-kevesebb sikerrel, stratégiája pedig a menekülés és a megkérdőjelezhető szükségességű szexuális kalandok fedőszavaival írhatók le leginkább. Eszement vicces, provokatív, szókimondó, de valahogy úgy töri közben össze apró kicsi darabokra a szívemet, ahogy arra az agyonhype-olt Girls és a szintén sokat dicsért Broad City sem voltak képesek, miközben mind a kettőnél sokkal, de sokkal viccesebb. Annál átélhetőbb szituáció, mint amikor valamit megtesz a főhős kényszerből, és eljátssza, hogy minden oké és élvezi – közben pedig kinéz ránk és közli, hogy egyáltalán nem - szerintem nemigen létezik. Borzasztó vicces. Borzasztó.
The OA – a Grimes-klip, ami mögé sztorit raktak
A Netflixre szakadjon rá az ég, mert bombáznak minket a jobbnál jobb sorozatokkal, amiket lehetetlen félbeszakítani. Az egy dolog, hogy eleve egyben kitolják a teljes évadot, de egyre több az olyan sorozatuk, ahol az ember úgy érzi: az első évad teljesen felfűtötte a lelkesedésemet, ide a többit, de azonnal!!!! Aztán lehet évekig várni a folytatásra.
A The OA az egyik legmegfoghatatlanabb sorozat, amit valaha láttam, és kellett a műfaj reneszánsza (lassan barokkja), hogy zöld utat engedjenek neki. Az első pár epizód után ugyanis, bár az atmoszféra lebilincselő, a szereplőket imádjuk, a történetet magával ragad – szinte csak kérdések maradnak az emberben. Na jó, főleg egy: MI. TÖRTÉNT. ITT. ?????
A pilot első pillanataiban egy fiatal szőke nő veti át magát egy híd korlátján. Ő Prairie, aki hét éve, a 21. születésnapján tűnt el, szülei kétségbeesetten keresték. Csakhogy eltűnésekor vak volt. Most pedig lát. A hátán furcsa, kalligrafikus sebhelyek. Nem hajlandó arról beszélni, hogy mi történt vele, hogy hol tartották fogva, hogy miért akarta a folyóba vetni magát, hogy miért van szüksége internetre, hogy ki az a Homérosz, akit után kutat, és miért hívja magát Prairie helyett az OA-nek. Nem hajlandó érdemi információt adni – legalábbis a szüleinek, a rendőröknek, a pszichológusnak. Azonban hamar maga köré gyűjt és szövetséget köt öt emberrel (négy kamasszal és egy tanárnővel) a kisváros furcsa, magányos, sebzett alakjai közül, és egy befejezetlen házban, gyertyafény mellett minden éjjel mesél egy kicsit a felfoghatatlan történetből, ami egy bűnügyi dráma, egy lélektani thriller, egy transzcendens megváltástörténet, egy romantikus szerelmi dráma, egy könyörtelen science fiction, és még megannyi különböző műfaj elsöprő, magával ragadó keveréke. A The OA a Netflix újabb nagy dobása a Stranger Things után, amire amúgy sok dologban reflektál is: egy újabb nagyszabású, magával ragadó, szörnyűségei ellenére is lélekgyógyító mese.
The People vs. OJ Simpson – kilencvenes évek véresen tálalva
A misztikum után térjünk vissza a valósághoz: a kilencvenes évek egyik legnagyobb médiavisszhangját kiváltó bűnügye,- és aztán pere volt az O.J. Simpson ügy, ami celebbé emelt és felmentett egy gyilkost, meg aminek – közvetve - pl. az egész Kardashian pereputtyot köszönhetjük. A feleségét és szeretőjét meggyilkoló profi sportoló pere talán nálunk nem váltott ki akkora érdeklődést, de még mi is ismerjük a sztorit, amit szinte szappanoperaszerűen közvetítettek: az FX dramatizált sorozata pedig nem csak magára a perre világít rá, hanem bemutatja a közönség megszállottsággá váló pletykaéhségét és annak erejét is. Cuba Gooding Jr.-t már rég láttuk, és címszereplőként emlékeztet rá, mennyire is megérdemelte anno az Oscart, de remek az újra feltűnő David Schwimmer és Sarah Paulson is. Az American Crime Story minden évada külön-külön ügyre fókuszál majd, ez az évad tehát lezárt, kerek egységet alkot. Egy olyan sorozatot kapunk, ami távolról felszínesnek tűnhet, mint egy pletykalap, közelről azonban hamar kiderül, a felszínes bulvár mögött is milyen éles elmék állnak, milyen társadalmi feszültségek forrnak, törnek ki, érnek össze, és milyen eltörölhetetlenek az önző, mohó vágyaink miatt elkövetett hibák.
The Night Manager – Loki és a gonosz Dr. House a szépen filterezett sivatagban ugyanazt a nőt akarja
Ez a sorozat még az év elején jött ki, és olyan magas nemzetközi elvárással kellett szembenéznie, hogy mintha teljesen elsikkadt volna. Nem szerették annyian, mint amennyien várták: pedig ha figyelmesen megnézzük, ez év egyik legjobbja, ráadásul egy olyan műfaji sorozat, amiből nem nagyon készült másik, ilyen minőségben biztos nem. A The Night Manager egy James Bond-szerű, intelligens, feszült kémdráma: sivatag, hotelek, luxus, drága italok üvegpohárban, drága nők szaténban, férfiak öltönyben, vér és fegyverek a luxusautók ülésein. Mindez egy John le Carré regény remek történetén alapul, amit aztán remek színészek és színészi alakítások, gyönyörű képek és pofás rendezés egészítenek ki.
A történet ott indul, hogy egy kairói szálloda éjszakai portása (Tom Hiddleston) meglát egy gyönyörű, jéghideg szőke nőt (Elizabeth Debicki remek), aki – gondolja - soha nem lehet az övé. Elindul tehát megszerezni. Nagyon gyorsan nemzetközi fegyvercsempészek között találja magát, és szinte elveszni látszik az őt manipulálni próbáló, könyörtelen emberek között. Kérdés persze, mennyire elveszett. És meddig. Mindenkinek ajánlom, aki a James Bond filmekben nemcsak a látványt igényelné, hanem a jó sztorit is.
Better Things – anya őrült, stresszes, meg néha részeg, de szeretjük
Amikor nagyon szerettünk volna nevetni, a Better Thingset vettük elő, csak sajnos az a gond, hogy a három gyerekét egyedül nevelő, idős édesanyjának segítő, az egész őrült (csupa nőből álló) famíliát összetartó Los Angeles-i színésznő kalandjainak mindössze tíz részes első évada van, pedig ennél sokkal, de sokkal többet el tudtunk volna viselni belőle. Ahogy a Fleabag, végre a Better Things is valós nőképet mutat, egy olyan anyáról, akinek meg kell felelnie a munkájában és otthon egyaránt, akinek a vállán rengeteg felelősség van egzisztenciális – és minden más – értelemben mégis szeretné, ha lenne ideje jól élni, ha lenne ideje a barátokra, szexre, szerelemre, nevetésre, csak ez néha nagyon nem sikerül. Öröm látni az olyan sorozatokat, amik bevallják, hogy attól még, hogy az ember szül egy-két-három gyereket, nem magasztosul valamiféle önfeláldozó szentté, hogy anyának lenni lelkileg is nehéz, és hogy nem baj az, ha követünk el hibákat, ha aztán kiröhögjük magunkat és tanulunk belőlük. A Better Thingsnek nem véletlenül Loius C.K az egyik írója – a másik pedig a címszereplő, zseniális Paula Adlon –, esküszöm, ha belekezd, sírva fogja végigröhögni az egészet. És különösen jók a gyerekszínészek, pedig három is van belőlük (furcsa módon ez az év a nem-idegesítő-gyerekszínészek éve is lett, a Stranger Thingset is ez vitte el a hátán).
Ahogy a bekezdésben említettem, nem szeretnék, de nem is tudnék átfogó listát nyújtani a 2016-os év legjeiből: az újoncokból szedtem össze párat, amit szerettem, de emellett számtalan jó sorozatévad került képernyőre, akár folytatásként, akár újoncként. Inkább egyfajta étvágygerjesztő, sokféle stílust és műfajt érintő válogatásnak szántam. Ha bármivel kiegészítené, ne fogja vissza magát, kíváncsian várjuk a Facebook-kommentekben!
