Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kihallgatás, utazás egy harckocsiban, vagy épp a vörös csillag leverése: Pálfi György 6 VR-kisfilmje beszippantja a nézőt.
Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóját éljük ebben az évben, ezért különösen sok pénz jut a megemlékezéshez kapcsolódó eseményekre, kiállításokra, programokra. A kisebb-nagyobb sikerű rendezvények mellett azonban szinte alig hallani az 56-os emlékév egyik legizgalmasabb és legújítóbb megemlékezéséről: a Terror Háza Egy akaraton – 1956-2016 címet viselő időszakos kiállításáról, ami nem áll másból, mint 6 darab, Pálfi György által rendezett VR-kisfilmből.
Nagy rajongója vagyok a Terror háza fő kiállításának is, ami szerintem a budapesti álladó kiállítások egyik legjobb darabja: olyan érdekes és interaktív, hogy felnőttől gyerekig mindenkit bevon, és órákig nem tud a hatása alól szabadulni az ember. Épp ezért kifejezett kíváncsisággal vártam, mivel rukkol elő a Múzeum a forradalom 60-adik évfordulójára. Az állandó kiállítás ugyanis nem '56 központú: a Nagy Imre-perre, és a többi forradalom utána perre koncentrál egy bírósági termet idéző szoba, van egy szoba az utcai harcoknak, ahol korabeli híradórészletek, filmrészletek, illetve visszaemlékezések láthatóak néhány személyes tárggyal, utcafotóval kiegészítve, és van két terem, ami a kivégzetteknek és a többi áldozatnak állít emléket. Ez, tekintve az egész kiállítótér nagyságát és információgazdagságát, annyira talán nem sok. Arra gondoltam, valami, a koncepcióba illeszkedő különkiadással rukkolnak majd elő: végül azonban világszínvonalúan újító megoldást találtak ki.
A történelemtanítás legnagyobb problémája az, hogy egyes sorsdöntő történelmi események hogyan hozhatók közel az utókorhoz. Minden egyes generációval fakulnak az események, kifejezetten furcsa és ijesztő emlékeztetni magunkat arra, hogy a nagyszüleink, szüleink mi mindenen mentek át, ami számukra még az életük, számunkra már történelem: hogy ezek a dolgok milyen hátborzongatóan közel vannak. Ezért olyan fontosak a hasonló koncepcióval felépített múzeumok, mint a Terror Háza, és bármilyen olyan kezdeményezés, ami a Z,- illetve lassan az Alfa-generációt a papírnál (amit amúgy is elég unalmasnak tartanak) jobban bevonja a múltidézésbe. Pont '56 kapcsán egyébként remek mennyiségű használható mozgókép maradt fent, ezek java része el is érhető a világhálón: a Terror Háza azonban eggyel tovább ment: profi VR-kisfilmek segítségével idézi meg a múltat, egy díjnyertes és tapasztalt alkotó, Pálfi György (Hukkle, Taxidermia, Final Cut) rendezésében.
Kint is vagyok, bent is vagyok
A VR, azaz Virtual Reality, virtuális valóság az utóbbi évek nagy durranása, főleg mióta a technológia, legalábbis felhasználói részről, meglepően olcsóvá és könnyen elérhetővé vált. A lényeg: a felhasználó szeme elé, egy sisakba-pántba rögzítenek egy okostelefont vagy kijelzőt, ami követi a fej és a szem mozgását. A több kamerával felvett film, illetve a térben megkomponált kép teljesen valósághűvé válik: ha balra fordulok, a bal oldalon történő dolgokat, látom, ha jobbra, a jobb oldalt történő dolgokat; lenézhetek, felnézhetek: a VR a 3D-s élménynél összehasonlíthatatlanul durvábban hozza a valóság illúzióját. A VR-valóságot leginkább játékoknál, különböző terápiás alkalmazásoknál kezdték el használni (természetesen azonnal berobbant a pornóba is), és természetesen a művészek is megtalálták már maguknak, de gyakorlati haszna is van: például aktuális vagy éppen régi bűnügyi helyszínek (mint például Auschwitz) rekonstruálásánál.
Nagyjátékfilmet még nem gyártottak VR-re, ami egyrészt amiatt lehet, mert az élmény elsőre fárasztó, megterhelő agyilag, nehezebb feldolgozni, mint egy sima filmet. Másfelől pedig a rendezés is teljesen más kell hogy legyen, a legtöbb rendezői eszköz egyszerűen nem létezik, illetve a felhasználó kezébe van adva: ez tehát egy olyan filmnyelv, aminek a szakmai fogásai még csak most alakulnak ki. A VR-t nagy sikerrel alkalmazzák jótékonysági kisfilmek készítésénél, amire már külön pályázati program is épült: nem is véletlenül, hiszen a VR-filmek bizonyítottan jobban bevonják a nézőt érzelmileg és emocionálisan, mint bármilyen más média.
Ezért hatalmas ötlet a történelmi témájú feldolgozás. Az 56-os intézet ráadásul – elég okosan – nem dokumentumfilmeket kért, hanem a múlt közelebb hozását: Pálfi állandó forgatókönyvírója, Ruttkay Zsófia és a rendező így különböző visszaemlékezésekből, történetfoszlányokból, elbeszélésekből rakott össze olyan történeteket, amikről úgy érezték, hogy érdekelni fogja a nézőket.
A végeredmény hat kisfilm lett, ami a Terror Házában nézhető meg, de külön jeggyel, megtekintésükhöz tehát nem kell végigmenni a főkiállításon, ha valaki nem akar. A kisfilmek nem kapcsolódnak össze, mindegyik egy-egy külön történet, az is mindegy milyen sorrendben nézzük meg őket. Egy korhű bútorokkal berendezett előszobából nyílik a hat kis fülke forgófotelekkel és a VR-berendezéssel, tetszőleges sorrendben lehet végighaladni a filmeken, sőt, ha nincsenek sokan, akár többször is meg lehet nézni őket. A váróban egy múzeumi dolgozó segít, megmutatja, hogyan állíthatom be a fejpántot, hogyan indíthatom el a filmet (nagyon egyszerű), és magamra hagy. Utána pedig elkezdődik a csoda.
Elnézést az ömlengésért, nekem ez a technológia és ezek a kisfilmek tényleg az abszolút csoda kategóriába tartoznak. Profikról és művészekről beszélünk, akik egy egészen újszerű technológiát kaptak a kezük közé, és ahogy a korai 3D-s filmekben minden nyílvessző áthasította a termet, így Pálfiék is többféle módon próbálják meg kihozni a maximumot a lehetőségekből, eljátszani a technológiával – és ez szerintem sikerül is. Egyszerűen ott vagyunk a helyszínen. Az egyik kisfilmben például egy szovjet harckocsi belsejében ülsz. Klausztrofób érzés. Felnézel, oldalra, a többiek káromkodva üvöltöznek, félelem és felajzottság van a levegőben, fulladozol a mázsás konzervdobozban, rettegsz, hogy sosem fogsz kijönni onnan. Aztán megjelenik a fejetek fölött egy szép, fiatal, mosolygós arcú szőke lány…
Egy másik kisfilmben (egyedül itt volt narráció), egy belvárosi ház legfölső emelete előtt lógsz, innen figyeled, ahogy valaki kimászik és leveri a vörös csillagot. Lepillantasz a lábad elé, látod az emelet mélyen összeverődő, figyelő járókelőket. Megáll egy fekete autó. De akkor megint az válik érdekessé, hogy a csillagot végre sikerült leszakítani a házfalról, és lassan, kissé libegve leesik a járdára.
Nagyon erős az a kisfilm, ami talán leginkább kihasználja a tér lehetőségeit: egy suli nyitott aulájában, az első lépcsőforduló korlátján ülünk. Fent a második emeleten kiküldenek egy kisfiút az óráról, leszalad, a hátunk mögött dacosan elkezd egy Kossuth-címert rajzolni a falra. Vajon befejezi, mielőtt becsöngetnek? És akkor összeszalad az egész iskola. Jön az igazgató lentről, fentről egy másik tanár, fontoskodva beszélgetnek, ide-oda kapod a tekinteted, félsz, hogy lemaradsz valamiről, és közben átérzed az egésznek a lihegős, túltolt, túldrámázott, valahol mégis rendszerszinten rémisztő kegyetlen kicsinyességét.
Az egyik legerősebb kisfilm egy kihallgatás történetét meséli el. Felveszed a sisakot, lenézel, és látod az összebilincselt kezeidet az öledben. Nyilván, mivel sem mozogni, sem reagálni nem tudsz, ezért a forgatókönyvírónak bele kellett építenie a történetbe a némaságodat: ezt ragyogóan sikerült is. Belőled semmit nem lehet kihúzni. Az egyre felpaprikázottabb ávós tisztek ott keringenek körülötted, rémülten ide-oda fordulsz, hol itt, hol ott bukkannak fel, egyre mérgesebben és fenyegetőbben: és mikor leveszed a fejedről a sisakot, tudod, hogy a jelenet, amit láttál, számtalanszor lezajlott egy emelettel alattad, a pincebörtön celláiban. Csak ott nem Száraz Dénes fenyegetett a bikacsökkel, és nem maradt egy szemüveg realitásain túl, hogy vajon megüt-e, vagy sem. És nem lehetett három perc után felszabadultan levenni a sisakot.
Az Egy akaraton időszaki kiállítás hat kisfilmje jegyvásárlással együtt sem vesz igénybe többet fél óránál, és még a történelem iránt nem érdeklődők számára is nagy élményt nyújt az újfajta, máshol ilyen minőségben el nem érhető technológia miatt. Ráadásul mindössze 1500 Ft-ért megtekinthető, ami egy mozijegy ára. Mindenképpen ajánljuk, ha máshogy esetleg nem is emlékszik meg '56-ról, ebben az izgalmas és újszerű megközelítésben azért nézze meg, jó lesz!
