Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sátáni figura, vagy a század egyik legnagyobb művésze? Törtető karrierista, vagy megalkuvást nem ismerő zseni? Dokumentumfilm Robert Mapplethorpe életéről.
Mapplethorpe: Look at the Pictures - Próféta vagy maga a sátán? címmel, alig két hónappal a világpremier után mutatja be a Magyarhangya itthon is Fenton Bailey es Randy Barbato dokumentumfilmjét a világhírű amerikai fotóművész korántsem átlagos életéről és karrierjéről. Az apropót nemcsak az 1989-ben AIDS-ben elhunyt, botrányosnak kikiáltott művészetével és nyíltan felvállalt homoszexualitásával ismertté vált, azóta világhírű amerikai fotós, Robert Mapplethorpe egyre biztosabban klasszikus státusza adta, hanem a Los Angeles County Museum of Artsban jelenleg is látható, gigantikus restrospektív kiállítás. A Look at the Pictures szuggesztív erejű, de kifejezetten hagyományos dokumentumfilm, a műfaj teljes eszköztárával: lényegét az archív hang- és videóanyagok jelentik, amelyeknek segítségével a film narrátorává gyakorlatilag maga Mapplethorpe válik; a keret maga a kiállítás, amelynek szakértő kurátorai többször megszólalnak a filmben; a szereplők pedig a művész életének társai és tanúi, testvérei, szerelmei és múzsái, akik, bár nagyon különböző módokon, mégsem tudnak kilépni az árnyékából.
Krisztus utolsó megkísértése
A film elég erősen sugallja, hogy Robert Mapplethorpe élete és művészete tulajdonképpen ugyanaz. Ezt mondja maga Mapplethorpe is egy archív felvételen, amelyen arról beszél, hogy a munkái voltaképpen önéletrajzként is működnek, de többször utal erre Edward Mapplethorpe, a szintén fotós testvér is, aki évekig bátyja asszisztenseként dolgozott, és érzékelhetően ma sem tud megszabadulni ettől az örökségtől. Hogy Mapplethorpe meleg volt, sokkal kevesebb embert érdekelt, mint az, ahogyan megjeleníti mindezt, főleg pedig a botrányosnak titulált, pornográf helyzeteket – ezeket a képeket saját életében gyakorlatilag alig néhány helyen tudta kiállítani. Nem véletlen a film címe sem: ezzel a teátrális felkiáltással ("Nézzék a képeket!") próbált érvelni Jesse Helms republikánus szenátor, amikor 1989-ben felszólalt az ellen, miért támogatja a National Endowment of Arts, egy független, de szövetségi költségvetésből gazdálkodó szervezet Mapplethorpe "elfajzott" művészetét.
A film tisztességesen bemutatja Mapplethorpe gyerekkorát, megismerjük a hatgyerekes, New York-i kertvárosban élő, teljesen átlagos, hazafias és katolikus családot, a szigorú apát, a testvéreket, és a már elhunyt anyát is, akinek Robert volt a kedvence. Kiderül, hogy a fotós gyerekkora a lehető legátlagosabban telt az 1950-es évek Amerikájában. Megszólal a család papja is, aki nem azt mondja, hogy Robert ördögi volt, inkább csak azt, hogy a templomban is a vizualitás, illetve a kettősségek – jó és gonosz, ördögi és angyali – érdekelték.
A film egyik legérdekesebb része az, amelyben többen azt mondják, hogy a szado-mazo szubkultúrához való vonzódás és annak ábrázolása a keresztény mártíromság képeit idézik fel az életműben, és Mapplethorpe, ha évszázadokkal korábban él, bizonyára a Vatikánban lett volna híres festő. A katolikus vallás olykor megszállott ritualitása, félelmesnek tűnő szokásrendje a sötét, és kevesek számára ismerős rítusokkal együtt értelmeződik, megerősítve a film legfőbb kérdésfelvetését, amely Mapplethorpe látszólagos sátániságára és zsenialitására vonatkozik.
Just Kids
Ahogyan az egy rendes dokumentumfilmtől elvárható, a néző a család mellett megismeri a fájdalmasan rövid élet főbb szereplőit. Főiskolai barátok, szobatársak, szeretők és modellek váltják egymást, és mesélik el saját, jellemzően nagyon szubjektív élményeiket Mapplethorpe-ról. A megszólaló alanyok érzékelhetően próbálnak a helyzetnek megfelelően viselkedni, vagyis érdekes dolgokat mondani a kamerába mára szupersztár státuszba kerülő egykori ismerősükről. Ez csak olyankor zavaró egyébként, amikor nyilvánvalóan szerepet játszik valaki, de szerencsére a legtöbben elég meggyőzőek. Ami mindegyik megszólalóban közös, hogy ma is lefagynak Mapplethorpe személyiségétől. Imádták őt, miközben nem értették, és tartottak is tőle. Az összes megszólaló kiemeli azt, hogy mennyire vonzó és ambiciózus, vagy ha úgy tetszik: törtető volt már egészen fiatal korától kezdve. Mindent és mindenkit a karrierjének rendelt alá, így nem csoda, ha az élete és a művészete egy ponton valóban összefolytak.
Megszólal az egykori barátnő és múzsa, a zseniális punkénekes, író és aktivista, valamint egy rakás zseniális fotó alanya, Patti Smith, akivel Mapplethorpe három évig élt együtt a híres-hírhedt, Leonard Cohen álta lis megénekelt Chelsea Hotelben. Közös éveikről írta Smith magyarul Kölykök címen olvasható önéletrajzi regényét, amelynek elolvasása után valószínűleg mindenki az 1970-es évek New York-i művészvilágának tagja akar lenni.
Megszólalnak a filmben a korabeli barátok, rendezők, képzőművészek, írók és zenészek, akik persze szintén mind meg is jelennek Mapplethorpe fotóin is, például a nagyon vicces Debbie Harry. Atmoszférikusan ábrázolják a bohém, de lepukkant Village negyedet, és a konceptuálisból társadalmivá váló, korabeli amerikai képzőművészetet, amelynek New York és Los Angeles voltak a központja, és amely új paradigma – Mapplethorpe mellett – olyan gondolkodókat teremtett, mint például Susan Sontag.
Csak a képek
Ahogyan haladunk előre Mapplethorpe életében, úgy lesz egyre fontosabb a karrier, amelynek első fontos lépése a Sam Wagstaffal való megismerkedés volt. A gazdag New York-i családból származó mecénás fényképezőgépet és egy lakást is vett Mapplethorpe-nak, es gyakorlatilag élete végéig támogatta. A film egyik legjobb része az, amikor az ő kapcsolatukat mutatják be, ezzel párhuzamosan pedig azt, hogy Mapplethorpe valójában már fiatalon, egy Polaroid géppel is zseniális kompozíciókat csinált – vagyis a pénz, amit kapott, nem a művészetét, hanem az életminőségét javította.
A film címe persze nem csak a cenzúráért lobbizó Jesse Helms szállóigévé vált felkiáltása miatt lett „Look at the Pictures”. Az elképesztően nagy hagyatékból, amelyet a The Robert Mapplethorpe Foundation gondoz, rengeteg fotót láthat a film nézője, amelyek jelentős része látható a Los Angeles-i kiállításon is. A Férfi poliészter öltönyben, vagy az X, Y, Z sorozat képei beleégnek az agyba, ahogyan Mapplethorpe egész szuggesztív, szabad, boldogtalan élete is.
Egy folyton tökéletességre törekvő művész, aki túl hamar találta meg az örökkévalóságot. Mapplethorpe 1989 márciusában halt meg AIDS-ben, amiről akkor még azt gondolták, hogy kézfogással is terjedhet és gyógyíthatatlan. Jellemző, hogy nárcisztikus művész nem személyekre hagyta a vagyonát, hanem egy alapítványt hozott létre, amely azóta is a HIV-kutatás egyik fontos bástyája. Ma nincsenek tüntető ókonzervatívok Mapplethorpe kiállítása előtt, nem jelentik fel a múzeum igazgatóját obszcenitás vádjával, és teljesen világos – ami az 1970-es években még nem volt az –, hogy a fotózás nem alkalmazott, hanem saját jogon létező, valódi képzőművészet. És mindezekhez Robert Mapplethorpe is jelentős mértékben hozzájárult.
