A Radnóti Turandotja nem mer az lenni, ami lehetne, Juronics sokat markol, keveset fog.
Juronics Tamás táncművész a híres operává lett Turandot történetét vette elő a Radnóti Színházban, annak is az eredeti, Carlo Gozzi által 1762-ben papírra vetett, commedia dell'artés változatát. Bátor próbálkozás, hiszen a történetet mindenki vérdrámaként ismeri – valójában maga a rendező is –, ezért az egész előadás folyamatosan ugrál a műfajak között, és csak nagyon kevés színész tudja jól érezni magát ebben a kavalkádban.
A darab nem egy nagy etwas, nem véletlenül ugrik be Puccini neve Gozzi helyett, amikor valaki kimondja a Turandot nevet. Erre a rendező is hamar rájött, ezért maradhattak meg a vérdráma alapjai, miközben egy vásári komédiát nézünk. Arról van szó, hogy adott egy fiktív diktatúra, ahol a császár lánya (Petrik Andrea) ráveszi az apját (Bálint András), hogy iktassa törvénybe: kezét csak az kaphatja meg, aki három kérdésére helyesen megfelel. Aki a próbán elbukik, búcsút mondhat a fejének. Jön is egy királyfi (Szatory Dávid), beleszeret a lány képmásába, megfelel a kérdésekre, de ettől csak sokkal bonyolultabb lesz minden, most a lánynak kell kitalálnia azt, hogy ki a királyfi, indulhat tehát a cselszövés.
Az első felvonással még nincs nagy baj, megismerjük a szereplőket, és azonnal kiderül az is, ki az, aki nem találja a magát a szerepben. Szatory belesimul a történetbe, de a furcsa maszkokat hol le, hol felvevő szereplők nagy része inkább a saját kellékével van elfoglalva, és nem sokat segít rajtuk az sem, hogy egyszer csak színre lép egy élő hang, Schneider Zoltán személyében. Nagyjából ő az egyetlen, aki száz százalékosan működik az előadásban, de lehet csak azért, mert neki legalább teljesen tiszták, logikusak és érthetőek a szándékai, ellentétben a többiekkel. A felvonás közepén lép be a címszereplő a képbe és Petrik Andrea láthatóan élvezi a játékot, de ettől még kémiáról a két főszereplő között sajnos nem lehet beszélni. A színésznő a férfi itt, és ezzel Szatorynak az ég világon semmi problémája sincsen, nyilván mert nem látja, ahogy a hálószobájában cirkuszol. Nincsen semmi szimpatikus benne, mondjuk ez nem feltétlenül baj.
Már csak azért sem, mert a második felvonásra valahogyan a megboldogult Mikroszkóp Színpadra csöppenünk, amit a Radnóti célközönsége persze sokkal jobban értékel, mint mi, akik szívesebben vennék, ha akkor már az egész sztori egyfajta Hardcore Henry-be csapná át inkább. Legalább húsz percet kéne húzni belőle, no de akkor odalenne a commedia dell'arte, igaz szerintünk nem lenne kár a Gozzi-humorért.
Annál is inkább, mert a díszletnek köszönhetően (díszlettervező: Cziegler Balázs) izgalmas világ tárul elénk, amit a jelmez (Bianca Imelda Jeremias) ráadásul tökéletesen egészít ki, a kettő ötvözetéből pedig pazarul filmszerű jeleneteket kapunk. De még mielőtt valami nagy bátorság történhetne a színpadon Juronics behúzza a kéziféket, és mégis inkább a polgári színház kívánalmainak felel meg. Az ebből következő, maximum látványnak beillő következetlenségek szintén csak elviszik a figyelmet és fokozzák a zavarodottságot.
Juronics tehát sokat markol, de keveset fog. Pál Andrásból (Truffaldino) például örömest csinál idiótát egy répával a kezében, de itt sem megy akkor már el a végletekig, hanem kitáncol, miután jól felhúzta a közönséget. Igazából kár érte, mert a darab gyengeségei ellenére is sok ötlet maradt benne kihasználatlanul.
