A Harvard Egyetem könyvtára hiánypótló munkát végez: megőrzi az utókor számára a ritka színeket és a történelmüket is.
Bár a művészvilág legutóbbi színes híre (bocs) a legfeketébb feketéről (és az azt levédő művészről) szólt, érdemes a figyelmünket a Harvard könyvtára felé terelni. A FactCo oldala hívta fel ugyanis a figyelmet az intézmény egyik fontos tevékenységére, ami nem más, mint a ritka színek megőrzése az utókornak.
Úgy, hogy online és a Pantone-katalógusokban minden szó szerint karnyújtásnyira elérhető, nehéz elképzelni azt, milyen lehetett régen az, amikor egy bizonyos szín megtalálásához egyetlen, csak Afganisztánban bányászható ásványt kellett beszerezni, vagy épp rovarokból vagy mérgező fémvegyületekből kikevergetni őket.
Bár a pigmentek történelme elég hosszúra nyúlik vissza, elég csak nagyjából száz évet visszamenni az időben, amikor Edward Forbes, 1909 és 1944 között a Fogg Művészeti Múzeum történésze és igazgatója beutazta a világot, hogy pigmenteket gyűjtsön annak érdekében, hogy azok segítségével hitelesíteni tudja a klasszikus olasz festményeket. Ez a kollekció az évek során 2500 darabosra duzzadt – természetesen minden darabnak megvan a története, a gyártási folyamatleírása és a felhasználása.A darabokat egyébként manapság leginkább tudományos elemzésekhez használják, Narayan Khandekar, a múzeum munkatársa pedig ezen kívül arra is, hogy jobban megérthessük a 20. századi és kortárs művészetet. Elég sok változott az évszázadok során: eleinte az erre szakosodott "színesemberekkel" dolgoztak a festők, később viszont kereskedelmi forgalomban is megjelentek a festékek. „Manapság a művészek bármit felhasználnak ahhoz, hogy fizikai formát adjanak a fejükben kavargó képeknek. Lehet ez akár műanyag, vagy akár konzervkaja. Bármi. Szóval ma már képesnek kell lennünk bármiféle tömeggyártásban készülő alapanyag beazonosítására is, nemcsak művészi célra készültekének" - mondja Khandekar.
Ilyen elemzésnek köszönhetően derült ki például egy 2007-ben "újra felfedezett" Jackson Pollock-festményről, hogy hamisítvány, ugyanis a rajta használt vörös pigment elemzésekor kiderült, ezt a festéket a művész halála után húsz évvel készítették.
Az igazgató szerint minden anyagnak megvan a maga története. Például:
Kadmiumsárga
A kadmiumsárgát a 19. század közepén mutatták be. Egy harsány színről van szó, amit főleg az impresszionisták használtak. A kadmium egyébként nehézfém és mérgező. A 20. század elején bemutatták a kadmiumpirosat is – ezt a két anyagot egyébként az 1970-es évekig a Lego kockák is tartalmazták.
A zöld színről és a tőle való rettegésről írtunk már korábban, annyit azonban még elmondanánk róla, hogy többek között Van Gogh élénkzöld hátterein azonosították. A réz egyik mérgező vegyületéből készült szín alapjául szolgáló anyagot egyébként rovarirtónak is használják, főleg olyan faelemeken, amiket aztán földbe tesznek (például vasúti támfák esetében).
Lapis lazuli kék
A lapis lazuli nevű ásványt ragyogó égkék színéért használták, csakhogy a világ egyetlen helyen, Afganisztánban volt az egyetlen ismert lelőhelye. Költséges beszerzése révén drágább volt, mint az arany.
Múmiabarna
Ez az elnevezés nemcsak azt jelentette, hogy az árnyalat hasonló a múmiák színéhez, hanem hogy valóban az egyiptomi múmiák becsavarásához használt, gyantával átitatott gyolcsról kaparták le az elkészítéséhez.
