Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Véres, vicces, lenyűgöző és még lehet rajta gondolkodni is. De azért nézzék inkább csak a felnőttek.
Adott egy orosz srác, bizonyos Ilya Naishuller, akinek olyan meggyőzőre sikerült Biting Elbows zenekarával a Bad Motherfucker című számra rendezett klipje, hogy megkérték, ugyan már csináljon ebből egy egész estét mozit. A rendező nem is tökölt sokáig, így most sok vérbeli gamer örülhet: megszületett Hardcore Henry és vele egy új műfaj az akciófilmek világában.
A Hardcore Henry lényege, hogy a néző a főszereplő szemszögéből látja az eseményeket, tehát a világon minden megtörténik vele is, ami a főszereplővel; mozizás közben csak annak örülhet az ember, hogy legalább a szagokat és az érzékelést egyelőre semmilyen kütyü nem adja alánk az alatt a kilencven perc alatt, amíg tart a film.
Mivel elég jól bírjuk a vért, és a videójátékok sem állnak túl távol tőlünk, evidens volt, hogy ki kellett próbáljuk, milyen az, amikor végre széles vásznon lehetünk gyilkológépek. Mert a Hardcore Henry valójában nem is lehet más, csak egy videójáték demo üzemmódban: szépen az elejétől a végéig haladunk a pályán, rakjuk össze a fogaskerekeket, és próbáljuk kitalálni, mi is történik velünk valójában.
Az alapsztori szerint Henry egy szép napon felébred, nem emlékszik semmire, beszélni sem tud. Miután egy bájos nő a feleségének mondva magát nagyjából elmagyarázza neki, hogy a helyzet az, hogy ő már inkább robot, mint ember (azaz egy kiborg, nem nagyon vannak belső szervei, és iszonyú erős bal kezet és lábat kap, amire másodpercek alatt sző emberi bőrt egy készülék), valakik rájuk törik az ajtót. Némi menekülés után elviszik a nőt, akit így hősünk, azaz mi elindulunk megmenteni. Hiszen a nejünk, ugye.
Naishuller nem teketóriázik sokat, Henry hamar ráébred gyilkológép mivoltára, és már rohan is leigázni fél Moszkvát, miközben a semmiből folyamatosan hol barát, hol ellenség talál rá, bár azt sose tudja igazából, ki melyik. Mivel mi is csak annyit tudunk, amennyit Henry, egy idő után kezd idegesítővé válni, hogy sose lehetünk biztosak benne, mikor robbantják szét az elvileg a segítségedre siető ember fejét, de maga folyamatos kameramozgás megszokható, még ha vannak pillanatok, amikor túl sok is.
A díszletekkel kitettek magukért, van benne egy kupleráj, ahová nagyon szívesen elmennék, és annak ellenére is csak csak ritkán tör elő belőle a videójáték-feeling, hogy közben végig egy videójátékban vagyunk. (A sniperrel pont így céloz az ember a Counter Strike-ban, és de jó is lenne újra ráfogni valakire egy AK-t...!) Mégis azt javasoljuk, tini gyermekét még próbálja meg távol tartani ettől a filmtől, akkor is ha elmúlt már 16.
Mert Henry tényleg hardcore
A látvány egészen fantasztikus, ha valaki azt gondolja, Tarantino a Kill Billben minden extrém gyilkolási megoldást bevetett, az erősen téved, főhősünk gyilkolási technikája példa nélküli. Henry ennek ellenére nagyon is esendő, egy csomót bakizik (rendszerint amikor egyáltalán nem számítunk rá, így az egész nagyon vicces), megmentője szerepében Sharlito Copley alakít nagyot, aki egyszerre ötnél is több karaktert hoz, de amíg rájövünk hogyan és miért, majdnem vége is lesz a filmnek.
A magyarázatok elnagyoltak, a főgonosz (Danila Kozolsvky) például telepatikus képességekkel van megáldva (ráadásul egyedüliként a sztoriban), így legyőzése több sebből is vérzik. De hát ilyesmi előfordul, ez a film pedig aligha a világ nagy kérdéseire keresi a választ.
Egy kérdés azért felmerül, és emiatt (ha nem a túl sok vér látványától) könnyen szorongva jöhet ki a moziból: mi van, ha ez az egész dolog már régen megvalósult? Erre amúgy Naishuller rá is játszik, a történet a jelenben zajlik, néhány futurisztikusnak tűnő kütyün kívül semmi lehetetlen nincsen benne. Kicsit ezért félő, hogy mindannyiunkkal előfordulhat: egy reggel arra ébredtünk, hogy csótány Hardcore Henry lett belőlünk...
