Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az üvegcipő a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
Marosvásárhelyen, a magyar társulat fennállásának hetvenedik évfordulója alkalmából rendezett fesztivál fő attrakciója Molnár Ferenc darabjának,Az üvegcipőnek a bemutatója volt Mohácsi János rendezésében. Mohácsi másodszor rendezett Molnárt, Kaposváron 2010-ben színpadra állította a Játék a kastélyban-t. Akkor úgy láttam az előadás viszonyát a darabhoz: „Nem dózerrel vagy legalább gőzkalapáccsal állt neki a sziklaszilárdnak tudott építménynek, hanem mondhatni sok apró hangyát eresztett rá.”
Ez a mostani előadásról is elmondható. Most is tapintatos Molnárral, bár megvan róla a véleménye. Kopottnak vélt vicceket kicserélt: „Néztük, hogy élnek-e ezek a poénok, és rájöttünk, nem olyan jó viccek. Jobbakat írtunk bele a színészekkel. Annál jobb ez az anyag, hogy gyenge szóviccel elrontsuk” – nyilatkozta a Népszabadságnak. Öregebbek, akik szeretik újrahallani, amin egykor (sokszor) jól mulattak, bizonyára nem értenek vele egyet. Bár az biztos, hogy új kor új vicceket követel. De akkor talán új történeteket is. A történettel pedig lényegében elégedett a rendező: „Nagyon jó kis történet, és tetszett, hogy nem nagy lételméleti kérdésekről, tragédiákról beszél, hanem a kicsikről, amik mindenkit érintenek, aki az utcán jár.”
Valóban: szerelemről, féltékenységről szól a mese, különösséget csak az hoz bele, hogy egy éppen csak nővé érett bolondos lány gyúl olthatatlan szenvedélyre egy hozzá képest vén legény iránt. Drámai bonyodalmat meg az okoz, hogy munkaadója, mellesleg rokona, nemcsak szeretője az öregedő férfiúnak, de hozzá is megy feleségül.
Molnár precízen adagolta az egyedit az általánoshoz, mint ahogyan pontosan ábrázolta az igazi úriembereket is meghaladóan úriemberkedő mesterembereket. Tovább csavarja a drámai szerkezetet az, hogy a már nem fiatal hölgy, aki kitartott nőként alapozta meg vagyonkáját, a panziót, ahol szobaurak élik egyforma hétköznapjaikat, társadalmi renoméját házassággal kívánja erősíteni, és erre a célra az ábrándos kiscseléd vén szerelmét szemeli ki magának. Bár a férjfogásra más, érzelmi oka is van: gyógyszerül venné be szerelem ellen, ugyanis belehabarodott egy másik lakójába, egy snájdig, ifjú ékszerészbe. A racionális üzletasszony szeretne előrelátó lenni, elejét venni a várható csalódásnak. Ám számítását keresztülhúzza a bolondos cseléd olthatatlan szenvedélye.
A rendező és dramaturg testvére, Mohácsi István lényegesen nem nyúlnak bele a történetbe, nem változtatnak a környezeten. Marad a százéves világ, a százéves stílus, a százéves mentalitás. Következésképpen marad a nosztalgia is. Az első felvonás csaknem úgy is marad, ahogyan a szerző megírta. Mohácsi András díszlete sem kavar bele a szegényes szoba avítt levegőjébe. És később sem változtat a realisztikus környezetábrázoláson. Udvar marad az udvar, ahol a lakodalom zajlik, és a harmadik felvonás rideg rendőrségi várója sem tér el a szokásostól.
Akadnak vendégszövegek, szerepek megnövekednek. Olyan remek színészt, mint László Csaba, nem lehet nem kihasználni. Részeg rendőrként nagyszerűen mulat a második részben, amivel egyúttal megalapozza harmadik felvonásbeli szereplését is, ahol munkahelyén brutális beosztott hivatalnokként idegenedik el tegnapi barátaitól és tegnapi önmagától. A bűbájos Kiss Bora számára is a második rész készíti elő a harmadik felvonást, amelyet ez az aranyos kislány – ha hiszik, ha nem – csaknem kecsesen végigokád. Ilyen színpadi stiláris feszültséget is csak Mohácsinál láthatunk. A szakácsnét meg Biluska Annamária karcos megjelenései teszik jelentőssé, Galló Ernő költői lelkületű szobaúrként, B. Fülöp Erzsébet a menyasszony anyjaként, Ördög Miklós Levenete papként remek epizódokkal színesítik az esküvői mulatságot. Varga Balázs kifogástalanul snájdig fiatalemberként tartja fogva a fogadósnő lelkét. Gecse Ramóna hatásosan siránkozza végig a gyomorbajos prostituált szerepét.
Korpos András középkorú bútortervezőként és a két nő célpontjaként jelentősen jelentéktelen, lustán tűrő férfi, akit a nők akarata kormányoz. Ha a panziósnő bizonyul erősebbnek, akkor ő, ha a habókos cselédlány, akkor ő. Legfőbb ambíciója alighanem az, hogy hagyják békén. Méltóságának látszatához persze éppúgy ragaszkodik, mint megrögzött szokásaihoz. Ezek védelmében még energikus és indulatos is tud lenni. Berekméri Katalin a fegyelmezett, célratörő üzletasszony racionalitását rejtegetett lázakkal egyensúlyozza, így jelenlétének mindig különös feszültsége van. Simon Boglárkának kicsit furcsa, kajla bája van, amihez mimóza érzékenységű cselédöntudatot is társít, amikor éppen nem a túlhabzó érzés kimutatásával van elfoglalva. Szókimondó természetességében végig ott lappang az a csöppnyi rafinéria, ami az esküvői botrány kieszeléséhez és kirobbantásához kell.
Mohácsi megtartja a két szünetet, így Az üvegcipő hosszabb, mint amit a mai néző megszokott. Bár aligha hosszabb az eredetinél. Mindenesetre érdemes végigülni.
