Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nell Dunn darabja a Karinthy Színházban
Elnézést kérek a szellemeskedő címért, de ez fejezi ki a legjobban azt az élményt, amelyet a Karinthy Színházban a minap elszenvedtem. Pedig a mostanában nyolcvan éves angol írónő, Nell Dunn darabjáról egy emlékem van, és az nem is rossz.
Pécsett nagyjából harminc éve láthattam először Szegvári Menyhért rendezésében. Persze könnyű rá emlékeznem, a végén ugyanis Lang Györgyi meztelenül táncolt, ami már akkor is jelentékeny attrakció volt. (Később a Budapesti Kamaraszínházban meg is rendezte a művet, és ugyanazt a szerepet is eljátszotta benne, amelyet Pécsett. Erre az előadásra viszont nem tudok visszaemlékezni. Lehet, hogy nem láttam.)
Az 1981-ben bemutatott mű története egyszerű. Annyira, hogy nem is történet. Az első részben valóban semmi sem történik: zajlik az élet egy fürdőben, pontosabban a fürdő előterében. Maga a gőz, ahová néha egyik-másik szereplő bemegy, a játéktér mögött van. Ismerkedhetünk a szereplőkkel. Mindenekelőtt a vendégei fölött szinte anyáskodó vezetővel, egy szexmániás kitartott nővel, egy anyával és elnyomott, sérült lelkű lányával, és később még érkezik két magányosan élő nő, az egyik szenved a férj hiányától, aki elhagyta, a másiknak állítólag jól esik az egyedüllét szabadsága. Ügyesen kieszelt társalgásuk során életfelfogások, mentalitások, elvek kerülnek terítékre, súrlódnak, ütköznek, anélkül persze, hogy ebből komoly konfliktus keletkezne. Az majd a második részben támad, de abból sem jön ki semmi komoly.
A második részt fontos esemény hozza viszonylagos mozgásba: az önkormányzat be akarja záratni az intézményt. A cselekmény horizontja hatalmasan kitágul: a magán- (főképp szexuális) természetű problémák területéről áttérünk a közélet, sőt a közéleti szereplés harcmezejére. Ahol persze nem az eredmény, hanem a részvétel az igazán fontos. A cél a küzdés maga. Az addig apró-cseprő bajaikkal elfoglalt nőkből polgárjogi harcosok, az alkalmilag összeverődő társaságból igazi, közös célért harcoló kollektíva támad. (Ha a történet ismerős, nem véletlen: valamivel mélyebb zsidó változatát Hadar Galrontól Mikve címmel láthattuk a Pesti Színházban és a 2011-es POSZT-on, Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója rendezésében.)
Nell Dunn műve bemutatásakor elnyerte a legjobb új vígjátéknak járó Laurence Olivier díjat, de ettől még aligha áll meg a szöveg a maga lábán. Valójában szerepdarab, de nem egy vagy két, hanem hat színésznő számára. És ez azt is jelenti, hogy jó előadásához elengedhetetlen hat nagyon jó színésznő. Ennyi nincsa Karinthy Színház előadásában. De ha lenne, akkor is kellene még alkalmas rendező is: nélküle korántsem biztos, hogy mindenki a legjobbját hozná. Korcsmáros György pedig nem az a rendező, aki többet hoz ki egy szövegből, mint amennyi szorosan benne van, beéri az alapfokú, illusztratív játékkal. Egri Katitól, Pásztor Erzsitől, Murányi Tündétől talán nem is kellene sokkal több. Azt persze a néző, legyen bármekkora tapasztalata is a színháznézésben, nem találhatja ki, mire lennének képesek ihletett, fantáziadús irányítás alatt. Balázs Andreának bizonyára némi korlátozás, kordában tartás tenne jót a lusta, férfifaló tehén szerepében, Erdős Borcsától és Sári Évától pedig bizonyára túlzás lenne azt várni, hogy a kevéssé eredeti szövegeikhez markáns egyéniséget adjanak.
A hat nőhöz egyébként tartozik egy meleg természetű és lelkületű fiatalember is – őt a legtöbb magyarországi előadásból kihagyták. Igazából nem is nagyon hiányzik, de ezzel az erővel ezt bármelyik nőről is el lehetne mondani. Ezúttal ez a szerep Szegezdi Róbertnek ad lehetőséget a publikum mulattatására és az előadás színesítésére, amit technikásan és aránylag ízlésesen használ ki.
Szóval akadnak potenciális értékek is a Gőzben. De több benne a gáz.
