Ül Margot Robbie szőkén és dögösen a fürdőkádban, s miközben pezsgőzik, elmagyarázza, mi is az a változó kamatozású jelzálog. Mindez az öt Oscarra jelölt pénzügypornóban, A nagy dobásban.
Ül Margot Robbie szőkén és dögösen a fürdőkádban, s miközben pezsgőzik, elmagyarázza, mi is az a változó kamatozású jelzálog. Mintha Kerekes Vica hívná fel a figyelmet két bugyilehúzás között, miért is kerüljük el messzire a két számjegyű hozamot ígérő befektetéseket. Nem rossz ötlet egyik sem, talán ha utóbbit leforgatták volna, nem futnának olyan sokan ma Magyarországon a félretett pénzük után. Igaz, előbbi is csak most, 8 évvel a nagy gazdasági világválság után látható a mozikban, A nagy dobás egyik jeleneteként, ami annyira jó film, hogy még egyszer meg fogom nézni a 16 éves fiammal együtt.
Ki hitte volna, hogy a Taplógázt (Taplógáz, érted?!) jegyző Adam McKay képes olyan filmet rendezni, mint A nagy dobás, amely mindenképpen az év egyik legjobb filmje, és a legjobb mozi, amely a 2008-as gazdasági világválságról szól. Simán kenterbe veri a Wall Street farkasát, amely tulajdonképpen a drogos, kurvázó bróker sztereotípiáját erősítette a nagyérdeműben (jegyezzük azért meg, hogy egyesek szerint van összefüggés az amerikai bankárok kokainfogyasztása és a válság kirobbanása között). Sokkal jobb, mint az amúgy figyelemre méltó Krízispont, és persze magasan fölötte áll az önmagát nevetségesen komolyan vevő Tőzsdecápák II-nek.
Bizony mondom, összeomlás lesz
Talán a Bennfentesek ilyen jó még, de az leginkább annak, aki képes végignézni egy dokumentumfilmet, amely elmagyarázza, mi is állt a pénzügyi összeomlás hátterében. A nagy dobás is magyaráz, körbejár, kérdez és válaszol, mindezt viszont olyan sztárokra bízva, mint Christian Bale, Steve Carell, Ryan Gosling vagy Brad Pitt. Ők játsszák azokat a valós, illetve fiktív figurákat, akik jóval a válság előtt észrevették, hogy istentelenül nagy baj lesz hamarosan az amerikai lakáspiacot megtámogató jelzáloghitelek miatt, és ebből a felismerésből istentelenül sok pénzt kerestek. Hiába mondja Alan Greenspan, a Fed azóta viszavonult elnöke, hogy minden rendben van, a Bale alakította figura rendre azt hajtogatja: összeomlás lesz. De erre a felismerésre jut Gosling bankárja, a visszavonult bróker, akit Pitt játszik, és ezt nyomozza ki az alapkezelő is, akinek Steve Carell bújik a bőrébe.
Interjú a sztriptíztáncosnővel
A nyomozás a film legerősebb szála. Carell, a filmbéli Max Baum egész egyszerűen nem akarja elhinni, amit a másik három tud, jelesül, hogy a bankszektor gigantikus piramisjátékot kreált fedezet nélküli ingatlanhitelekre építve, vagyis hogy túltermelte a semmit, s ebbe nemcsak az amerikaiak, de a világgazdaság is bele fog bukni. Úgyhogy Baum (Carell) és a csapata kifaggatja a brókereket, a bankárokat, a pénzügyi felügyelet és a hitelminősítők illetékeseit, elmennek konferenciákra, és nem restek meghallgatni az ingatlanosokat, valamint egy öt jelzáloghitelt nyakába vevő sztriptíztáncosnőt sem. Ahogy Baum kétségei szép lassan szertefoszlanak, úgy érezzük magunkat mi is egyre kínosabban.
Devizahitelesek, figyelem!
Mert magunk is (vagy a szüleink vagy a barátaink is) változó kamatozású, svájci frank alapú jelzáloghitelt vettünk föl, s olyan is akadt, akinek még önrésze is alig volt, mint a filmbéli táncosnőnek. Aztán az egész a nyakunkba szakadt, sokan nyögik még ma is a hitelüket, és sokan vannak azok is, akiket a XXI. századi magyar nyelv szomorú újításával hitelkárosultaknak nevezünk, akik vagy a csőd szélén állnak, vagy már régen abban vannak. A nagy dobás tehát rólunk is szól, mindannyiunkról, akiknek Margot Robbie vagy Selena Gomez talán 2006 táján elmagyarázhatta volna, miről is szól ez az egész. Most ebben a filmben megteszik. És még most sem tanulságok nélkül való, amit mondanak.
