Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Magyar Nemzeti Galéria 400 művet bemutató kiállítása lenyűgöző képet rajzol mindarról, amit a művész fájdalmasan korai halálával örökül hagyott. Egy biztos: festőként, performerként, díszlettervezőként és költőként is hatalmas életművet.
Aki valaha látott El Kazovszkij művet tudja, hogy igenis léteznek párhuzamos valóságok. A művész, aki Magyarországon élt és alkotott, generációkat ihletett meg - térben és időben gondolkodott, egyszerre volt ösztönös és pontos, és mindenekfelett kompromisszumot nem ismerve őszinte volt - úgy művészetében, mint barátaival szemben. Többször találkoztam Alennel (El Kazovszkij felvett művésznév, a művész valódi neve Jelena Jefimovna Kazovszkaja - a szerk.), az expárom, aki máig becses barátom, Frenkó Zsolt színházi rendező jóban volt vele. Közös barátaink voltak, és számomra, a húszas éveinek elején járó, a világra éhes, művész(kedő) kalandor számára elképesztően izgalmas közeg volt ez. Ennek lassan 15 éve. El Kazovszkij már nincs közöttünk, Zsolttal már nem vagyunk egy pár, de egy csomó minden megmaradt. Olyasmik, amiken nemhogy válások, de még a halál sem változtathat: beszélgetések, amelyekből közelebbről megismerhetjük egymást, és benyomások, melyeknek köszönhetően az idő múlása értelmét veszti. Ilyen a Magyar Nemzeti Galéria "A túlélő árnyéka" című most nyílt, monumentális kiállítása is. Zsolttal a kiállítás utolsó hetében tartunk tárlatvezetést. Fontosnak tartottam, hogy mielőtt belevágunk, üljünk le kicsit, gondoljunk rá, beszélgessünk róla, és valahogy ezáltal egy kicsit vele is - El Kazovszkijjal.
Láttad a tárlatot, a kiállítás megnyitóján is ott voltál, és egy rendhagyó tárlatvezetésen is részt vettél. Mik a benyomásaid - legyen szó a kurátori munkáról, vagy épp a tárlat közönségéről?
Mindenekelőtt a kurátori munkáról kell leszögeznem, hogy számomra ez a három ember – Rényi András, Jerger Krisztina és Százados László – egy új műalkotást hozott létre: magát a tárlatot. Nemigen tudnám szavakkal leírni, milyen nagy formátumú és csodálatos lett a végeredmény. Ha egész életükben „csak ezt” adták volna a világnak, akkor is úgy érezném, hogy – Kazovszkij munkásságával együtt – örökre beégették nevüket a magyar képzőművészet történetébe.
Körülnézve a teremben mit gondolsz, kik azok, akiket vonz? Ismerősök, tisztelők, fiatalok, idősek? Barátok? Műértők? Vagy mindez együtt?
A közönség nagyon vegyes volt azon alkalmakkor, amikor ott jártam, és szívből remélem, hogy ez így is marad. Lehetnek a művész ismerősei, tisztelői fiatalabbak és idősebbek, lényeg, hogy ezt látni, nézni kell. Engedni, hogy hasson, akár műértő, akár csupán érdeklődő a látogató. Nagyon éles és határozott véleményt tolmácsol egy önmaga útját kereső lélekről, a világmindenségben betöltött szerepéről: úgy megyünk teremről teremre, és időnként olyan kicsinek – vagy éppen hatalmasnak – érezhetjük önmagunkat, ahogy Kazo vándorállatai szemlélődnek és léteznek az egyetemes, ám kicsit se kopár sivatagban.
Emlékszel az első találkozásotokra?
Nem, sajnos nem emlékszem már. Nagyon rég történhetett. Éppen a kiállítás kapcsán próbáltam felidézni, vajon előbb jártam-e az egykori Fiatal Művészek Klubjában és ott ismertem meg Király Tamást, avagy hamarabb díszített fel kedvenc tükör-kitűzőivel és azután láthattam valamelyik akcióját az említett – ma már kultikusnak számító – helyen. Ugyanígy elbizonytalanodom, hol találkozhattam Kazoval. Talán a kecskeméti teátrumban, talán egy másikban beszélgettünk első alkalommal, de az valószínű, hogy nagyon jó barátom, Horváth Károly és felesége, Ambrus Asma társaságában történt, azt hiszem, ők mutattak be neki.
Milyenek voltak az első felismeréseitek egymásról, és hogyan barátkoztatok össze?
Összebarátkozni nem tartott sokáig, mert „egy követ fújtunk”, bár néha erősen meglepett rendkívül határozott véleménye a világ dolgairól, tántoríthatatlan szemlélete bizonyos kérdésekben.
Mint műgyűjtő és mint barát meg tudnád fogalmazni, mi izgat, mi érdekel annyira, mitől olyan zseniális az ő művészete?
Szeretném megfogalmazni, de nem vagyok hozzá elég okos. Egyszerűen megragadja a grabancomat és megjárat önnön poklaimban, vagy elrepít a saját mennyországomba. Sokat jártam Indiában, ahová mindig szeretett volna eljönni velünk, Károllyal és velem, gyakran emlegette, milyen nagyszerű utazás lenne. Soha nem jött létre ez a túra, de mégis sűrűn eszembe jut. Alkotásai épp úgy bejárják vagy bejáratják velem azt az utat, amit akkor érez a halandó, amikor először vetődik el a Gangesz partjára, és nem tudja, hogy zokogva szaladjon innen nagyon messzire vagy örökre itt akar maradni, hogy minden reggel csodálhassa a napfelkeltét, amint levetkőzi magáról a páraköntöst a folyó túlpartján. Kideríthetetlen, valószínűleg soha nem tudnám eldönteni. Ugyanilyen megfoghatatlan és feltérképezhetetlen, mitől izgat ezredik alkalommal látva a mérlegeit, a Jánusz-fejeket. Akarom-e látni, vagy csak nem tudom tovább vinni a tekintetemet.
Az újonnan nyílt kiállítást különleges tárlatvezetésekkel mutatják be a közönségnek - mesélj kicsit erről, hiszen te is készülsz ilyennel. Mikor lesznek ezek pontosan?
Mindegyik más aspektusból fog közelíteni, mindegyik más szemlélettel mutatja majd be a tárlatot, vagy annak valamely szegmensét. Legyen bár művészettörténész vagy barát, mindenképp személyes benyomásokkal vagy szakmai szemmel vezet majd végig az általa fontosnak és érdemesnek tartott mondanivalóval, tehát az egyik ezért, a másik azért lesz izgalmas. Csütörtökönként vannak ilyen rendhagyó tárlatvezetések, amelyek külön-külön, de akár egymással összevetve, egymást kiegészítve is sok érdekességet, más-más szemléletet, tehát újabb információt vonultatnak fel, ismertetnek meg a látogatókkal. Én magam azt ígérhetem, hogy február 11-én megosztjujk a történeteiket, a művek inspirálta hangulatainkat azokkal, akik kíváncsiak lesznek rá(nk).
Színházi rendező vagy, ezért nem meglepő, hogy az alkalom beindította a kreativitásodat és az agyadat...
Több mint egy esztendeje tudtam, hogy folynak a kiállítás előkészületei, de nem voltam képes szinopszist vagy bármilyen kézzel fogható rövid leírást adni arról, mit is szeretnék. Látnom kellett a helyszínt, magát a tárlatot. Sőt, december 10-én magam is szereplője leszek egy hasonló, egyszeri alkalommal bemutatásra kerülő performance-szerű produkciónak itt, és csak annak megélése után tudok majd biztosat mondani arról, mit szeretnék létrehozni abban a térben.
Tehát egy előadással is készültök a művész emlékére. Mi jár a fejedben ezzel kapcsolatban, körvonalazódik már a projekt?
Alen nagy rajongója volt az olasz filmrendező Pier Paolo Pasolini munkásságának, legyen az mozi, vers vagy más írása. Mindenképp szeretném ötvözni ezt a készülő előadásban, ha egyáltalán előadásnak lehet majd nevezni a valószínűleg több helyszínen szimultán történő produkciót. Terveim – vagy álmaim(?) – szerint lesz benne vers, zene, mozgás és tartalom, amiben többen is segítségemre vannak. A nagyszerű Csehy Zoltán költő és irodalomtörténész, Kinizsi Ottó színész-rendező, Miovác Márton jelmez- és ruhatervező barátom biztosan a részei lesznek, ahogyan te is. A produkció egyelőre az „El Kazolini” munkacímet viseli, és valószínűleg február 13-án este láthatják az érdeklődők.
Mi a kedvenc közös emléked El Kazovszkijjal? Legyen szó akár egy egyszerű beszélgetésről, vagy egy érzésről, ami az ő műve előtt állva kerített hatalmába?
Kedvenc közös emlékem valóban az egyik művéhez kötődik. Most is itt lóg hátam mögött a falon, azt a címet adta ennek az eredetileg fekete-fehér –ám végül általa egyedien színesre festett – nyomatnak, hogy „Tájképek Jánusz-fejjel”. Úgy rémlik, Alen csupán egyetlen alkalommal járt ebben a lakásomban, ahol most élek. Amikor bejött a nappaliba, azonnal kiszúrta ezt a képét és nagyon élesen szólalt meg: Zsolt, ezt kikérem magamnak. Mindjárt idehányok. Cseréld le! Nem értettem. Másikat tegyek ide? – kérdeztem. Dehogy. Ezt az undorító fehér keretet cseréld matt feketére, de gyorsan! Hallom hangját. Elég sokszor. Ha egy másik – a Papírfríz II. részét képező –, durván határozott vonásokkal megfestett munkájára nézek, mindig felmerül bennem a kérdés, ami benne akkor már rég erősen dolgozott: „Elszáll a lélek?”
Célod volt, hogy legyen saját El Kazovszkij képed, vagy egyszerűen "így hozta a sors"?
Nem volt célom, és nem is emlékszem, melyik lehetett az első. Gyanítom, egy noteszlapra rajzolhatott nekem valamit egy beszélgetés közben vagy után a színház klubjában, Kecskeméten. Vagy nála. Vagy nem tudom. Biztosan így volt. Azután – gondolom – beszereztem egy nyomatot, mert nem lehetett akkor több pénzem, hogy nagyobb volumenű vásárlásba menjek bele. De arra tisztán emlékszem, amikor 1998-ban a kilencedik kerületi lakásomból egy kétszer akkorába költöztem, és kénytelen voltam túladni egy Kazo-noteszlapon, és nagyon megviselt, hogy megváltam egy alkotástól. Ma már tudom, hogy ez a műtárgyak sorsa, dolga a világban. Persze van, amin sosem adnék túl, ilyen a Sivatagi homokozó című katalógusának belső borítójára nekem rajzolt repülő állatai. A műtárgyak viszont vándorolnak, mint a lény Kazo sivatagában, és nincs ezzel semmi baj. Most kölcsönöztem pár alkotását a Nemzeti Galériának a tárlathoz, és itthon barátkozom a többiekkel. Úgy érzem, jóban vagyunk.
Ismerve Kazót mit gondolsz, hogyan értékelné a világot, ha ma, hét évvel halála után visszatérne és alaposan körülnézne Magyarországon, Európában és a nagy világban?
Alen elsősorban költőnek tartotta magát, oroszul írt, bár azt hiszem – attól függetlenül, hogy csak középiskolás korára került ide Magyarországra –, két anyanyelve volt. Ha most szétnézne, újabb verseket inspirálna benne, amit talán nem is mutatna meg senkinek, közben meg „megélhetési képzőművészként” alkotna valami eladhatót, amiből élni lehet. Közben a vers ott dolgozna a képben, a képet láthatná a közönség – benne Kazo tévedhetetlen világértékelésével. Tartok tőle, hogy fájdalmas lenne, mint a hiánya.
A túlélő árnyéka - Az El Kazovszkij élet / mű a Nemzeti Galériában
El Kazovszkij (1948-2008) a késő XX. század és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművésze volt. Festőként, performerként, díszlettervezőként és - ma már tudjuk - költőként is hatalmas életművet hagyott hátra, amelynek roppant elevenségét és mélységeit a kortársak is azonnal fölismerték. A Magyar Nemzeti Galéria mintegy 400 művet bemutató kiállítása arra vállalkozik, hogy művészettörténetileg pontosabb képet rajzoljon mindarról, amit El Kazovszkij fájdalmasan korai halálával örökül hagyott.
A túlélő árnyéka címet viselő kiállítás egymástól markánsan elkülönülő szekciói egy-egy karakteres metszetben villantják fel El Kazovszkijt és művészetét. A művész mindig bátran fordult szembe a nemi sztereotípiák zsarnokságával: de mivel saját önértékelése szerint "19. századi stilizált férfitudattal" nőtt fel, saját köztes pozícióját isa markáns férfi és női szerep-előírásokkal konfrontálódva formálta meg. A kiállítás az El Kazovszkij Alapítvány együttműködésével jött létre. Kurátorok: Jerger Krisztina, Rényi András, Százados László
