Egy siket család és halló lányuk, egy isteni hang, némi szerelem na meg a dráma. Ezt kínálják kánikulára a franciák.
A francia filmek általában kedvesek, stílusosak, megnézzük és már el is fejtjük őket, de közben jókat szórakozunk. Ilyen a Bélier család is, aminek bőven vannak hibái, de szerethető alkotás lett, kicsit túl sok klisével és túltolt alapsztorival. A történet rém egyszerű, egy tinédzser lány áll a középpontjában, aki sajtkészítő szüleivel és testvérével él egy tanyán, és éli a mindennapi életét, megfejelve azzal, hogy a családban ő az egyedüli halló, mindenki más siket. Ezért ő árul a piacon, ő tárgyal a szövetkezettel, és ő kezdi el intézni a dolgokat, amikor apja úgy dönt, hogy indul a polgármester választáson.
Persze beüt a dráma, mert kiderül, hogy Laura (Louane Emera) rendkívüli hanggal rendelkezik, és ha akarja felvételizhet Párizsba egy iskolába, de akkor oda kell költöznie. Dilemma ez a javából, megfejelve egy tiniszerelemmel és némi politikai mondanivalóval. Na ez az, ami miatt nem működik a film, a három forgatókönyvíró nem tudta eldönteni, vajh mely része izgalmasabb a történetnek. A szerelem? A tehetség, és az ebben feszülő ellentét? Esetleg a hátrányos helyzetűek önérvényesítő képessége? Ezért aztán mindhármat belepakolták, és a végén kijött belőle egy tégla a téglagyárból, amin talán van egy pecsét, ami némileg megkülönbözteti a többitől, de ez is csak olyan tégla mint a többi.Nem varrják el a szálakat, pedig van itt óvszerallergiás, majdnem meghaló kiskamasz, a polgármesterválasztás és a nagy ő kérdése is, mi pedig azon tűnődünk, vajon miért nem gondolták át jobban azt a fránya forgatókönyvet.
Nem tud nem eszünkbe jutni az Életrevalók, mert ha egyszer bejött a vonal, akkor álljunk rá, és mutassuk meg őszintén, milyen vicces tud lenni a siketek élete is. Ehhez képest időnként fájdalmas poénokkal tűzdelt helyzetkomikumokba csöppenünk bele. A film a feléig tényleg szórakoztató, de ott átvált egy igazi csöpögős álomgyári mesévé, melynek legvégén a nők a zsebkendőjük után kapnak a moziban, a pasik és az érzelmeiket meg nem élők pedig kínosan feszengenek.
Ugyanis a film felétől nagyjából egyre több dal csendül fel – hozzá kell tenni, tényleg szép hangja van a főszereplőnek, aki alapvetően énekes –, francia sanzonok töltik be a teret, majd egy hihetetlen huszárvágással, a legfontosabb duett közepén a rendező eltünteti a hangot, így kiderül, nekünk hallóknak is, hogy milyen lehet tátogó embereket nézni. Ha ez nem lenne elég a belső önvizsgálathoz, jön a felvételi jelenet, ahol szintén ott vannak a szülők, és ahol nem fogják elhinni, a leányzó az éneklés mellett jeleli is a dalt, mely arról szól, hogy el kell engedni akit szeretünk. Könnyek, taps, függöny le, meghajlás. Azt azért ki kell emelni, hogy a szülőket megformáló színészek, Karin Viard és François Damiens zseniálisan hozzák a hallássérült párt, báridőnként túljátsszák a szerepüket, de ennek ellenére teljesen hihető, hogy ők tényleg siketek. Romantikára hajlók oda lesznek tőle, lehet zokogni, aztán elfelejteni az egészet.
Csütörtöktől (július 23.) a mozikban.
