Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem teljesen mindegy, hogy mi a téma, amikor az ember színházba megy: a lényeg, hogy érdekes legyen. Dömötör András rendező alkotótársaival márpedig úgy gondolta, a halál az, és a Litkai Gergely–Laboda Kornél szerzőpáros szíves közreműködésével másfél órás előadást gyúrt a tapasztalataiból. A végeredmény Kaputt – halálkabaré címre hallgat, és a Jurányi Inkubátorházban játszódik, négy színész előadásában.
Másfél óránál több poénkodást szerencsére nehéz összehordani a halálról, és vagy ezért, vagy sem, de a történet azzal kezdődik, hogy Janklovics Péter elmondja, milyen hülyeség már, hogy nem beszélünk soha a halálról. Mert a halál az élet természetes velejárója, olyan, mint a szex, aztán arról se beszélünk soha, pedig milyen jó már dugni. Halottakat.
De most komolyan. Bartsch Kata, Ficza István, Kocsis Gergely és Janklovics Péter jelenetek garmadával merészkednek be a halál kulisszái mögé, hogy utána folyamatosan kitörhessenek onnan, és kinevethessék azt. Amire az előadás közben rájöttem, és előtte nem tudtam az az, hogy nem is szeretek a halállal viccelődni. Nem azért, mert prűd vagyok. Nem is azért, mert álszent, de még csak azért sem, mert képtelen vagyok elviselni a megváltoztathatatlant. Hanem azért, mert túl sok van belőle körülöttem.
Így aztán az előadás számomra önálló életet élt: hiába nevetett jóízűen a közönség és próbáltam én is velük nevetni, igazából nem sikerült. Pedig a színészek tényleg mindent megtettek, illetve csak majdnem mindent, mert zenélni például nem zenéltek, ami valamiért most nagyon hiányzott az előadásból. Talán, mert pont a zene által akartam lelazulni. Ettől függetlenül Dömötör András rendező jól operált, a jeleneteket szépen felépítették, és ha valaki tényleg bírja, hogy a kaszás a fő téma, még akár jól is érezheti magát. Meg aztán tesztnek se utolsó, hogy legalább mindez egyszer és mindenkorra kiderüljön.
