Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Fullajtár Andrea, a Katona József Színház színésznője Kurázsi mama szerepébe bújik januárban, de közben Gergye Krisztiánnal dolgozik mindenfelé. Óriási lendületet kap attól, hogy dolgozik anyaszínházán kívül is, mégse tudná soha otthagyni a Katonát. A tanításban azt szereti, hogy amint megfogalmaz valamit a szakmáról, azzal ugyanezt magában is tisztázza. Interjú.
Gőzerővel próbáljátok Zsámbéki Gáborral a Kurázsi mama és gyermekeit, amiben címszerepet játszol. Nem vagy fiatal még Kurázsi mamához?
Attól függ, mit gondolnak az emberek arról, hogy hány éves Kurázsi. Itt, ebben az előadásban nem ez lesz a fontos - olyannyira, hogy ha reálisan nézzük, akkor a legnagyobb fiamat kilenc évesen kellett volna megszülnöm. Itt arról van szó, hogy egy társulat, történetesen a Katona társulata előadja a Kurázsit – de ez rögtön az elején ki fog derülni.
Merre tervezitek elvinni az előadást?
Ami egy hónappal a bemutató előtt látszik – és amit a rendező, Zsámbéki Gábor szeretne bemutatni – az leginkább az, hogy mi történik a valóságban ahhoz képest, ahogy a politika eltervezi az emberek életét. Hogyan csapódik le mindez a kisemberek mindennapjainak a szintjén, hogyan próbálják meg túlélni azt, hogy mindig mást talál ki a politika.
Azaz rá lesz húzva a mai, hazai politikai helyzetre?
Direktbe nem kell aktualizáljuk, mert már önmagában a helyzet is kísérteties, nem kell még tovább sulykolni a nézőkbe.
Mostanában fellazulni látszik a kőszínházi lét, hiszen például te igyekszel játszani másfelé is. Elég régóta vagy a Katona társulatának tagja, rá lehet unni a burokra, amit ad?
Az unalmasság lehet az egyik hozadéka, a másik viszont az, hogy míg én őket nézem tizennyolc éve, ők meg engem néznek ugyanennyi ideje. Ezt csak úgy lehet felfrissíteni, ha az ember dolgozik másokkal is, ott új lendületet kap a munkában, ami viszi előre. Azért ahhoz én túlságosan szeretem a Katonát, hogy elmenjek innen, mert szerintem a szívem szakadna bele, viszont arra nagyon nagy szükségem van, hogy új emberekkel dolgozzak. Iszonyú fontos volt az például, hogy Gergye Krisztiánnal most több produkciót is csináltunk. És akkor még ott van a Jurányi, mint közösség - egy egészen más közeg. Más oda kijárni, naponta ott próbálni, előadásokat nézni. Ezáltal más kollégákkal is találkozom, ami rengeteg új tapasztalás. És bizony találkozom ott a saját társulatomból is emberekkel, szóval nemcsak az van, hogy én pörgök ott, hanem nagyon sokan részt veszünk abban, ami ott zajlik. Azok az emberek, akik ott dolgoznak, nagyon akarnak színházat csinálni, és ez fontos nekem is. Ahogy a színművészetis osztályom is fontos, és ez mind-mind plusz élményanyag. Bennem még rengeteg kilövetlen ágyú van, és elképzelhető, hogy nem az anyaszínházamnak fogok eszébe jutni, hanem egy olyan rendezőnek, akivel a Katonán kívül dolgozom.
A Magánéletet - ami egy Noel Coward drámából interpretált, párkapcsolati kérdéseket feszegető előadás Alexis Lathammal és Gergye Krisztiánnal - tényleg tíz nap alatt raktátok össze?
Képzeld el! Az volt, hogy csak annyi pénzt kaptunk rá, hogy egy munkabemutatót csináljunk, ami ilyenkor lehet akár csak tíz oldal is. De Alexisszel nagyon régen a fejünkben volt már, hogy meg kéne csinálni ezt a színdarabot. Az alapötlet az volt, hogy van egy kétnyelvű pár, akik nagyon hosszú ideje vannak együtt, nem bírják, szétmennek, beújítanak maguknak egy fiatal szeretőt, belemenekülnek az ellenkezőjébe, de ahogy újra találkoznak rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Az egész egy nagy se veled, se nélküled meccs. Éppen azon gondolkoztunk, hogyan kellene ezt megcsinálni, amikor jött egy ötletem, hogy mi lenne, ha egy párterápia keretében zajlana az egész előadás. Erre ráharapott Krisztián, és valahogy innen indult el - nagyon lendületes munka volt.
Mitől működik ez az előadás?
Talán attól, hogy jó benne az improvizáció és a kötött szöveg elegye, és attól is, hogy hol, mikor játszunk a Krisztiánnal – azaz a párterapeutával – és mikor egymással. Őrült pingpong az egész, és ezzel a nézőt is folyamatosan pörgetjük, semmire nincs benne idő.
A színpadon történő önálló gondolkodásra már titeket is tanítottak az egyetemen, most mégis azt olvastam, hogy az osztályodat arra akarod megtanítani, hogy akár teljes előadásokat is le kell menedzseljenek...
Ezt nem lehet megtanítani. Inkább arról van szó, hogy amikor beszélgetünk a jövőjükről, vagy amikor valami konkrét témán, például Moliére-n dolgoznak, akkor elővesszük, hogy érdemes ám a dramaturgián is gondolkozni, nemcsak azon, hogy mi a jó mondat. Ki kell élesíteniük az érzékeiket arra, hogy mi illik egy karakterhez, egy történethez vagy, hogy milyen történetet milyen stílusban kell elmesélni. Hogy amikor kikerülnek innen, és esetleg nincs munkájuk, akkor legyen bátorságuk pályázni, legyen bátorságuk nekiállni egy írott szövegnek, átdolgozni azt, vagy megkeresni maguk közül valakit, hogy rendezzen nekik. Hogy ne féljenek attól, hogy hirtelen nekik profiként valamit elő kell állítaniuk, hanem legyen bátorságuk és tapasztalatuk hozzáállni a dolgokhoz. Most például teljesen egyedül pályáztak, minden segítség nélkül Berlinbe öt napra, hogy megnézzék az ottani előadásokat. Mert erre is van alap, ahol lehet pályázni, ők ezt megírták, megnyerték, leszervezték a kisbuszt meg a szállást, és most elmentek Németországba színházba. Ilyesmi nekünk nem volt.
Azért jó, hogy erre is nevelitek őket, mert pont most beszélgettem Göttinger Pállal, aki szörnyű jövőt jósol a kőszínházaknak. Például pont azt, hogy nem lesz, aki igazgassa őket.
Hát, azért ettől még nem tanulják meg, hogyan kell a jövőben egy kőszínházat igazgatni! És tegyük ehhez hozzá, hogy nálunk megfordultak iszonyatosan tehetséges, fiatal rendezők, Bodó Viktor vagy Schilling Árpád például, akiknek felajánlotta Zsámbéki Gábor igazgató, hogy maradjanak és vegyék majd át tőle a színházat. És mind a két - amúgy társulatvezetésre tökéletesen alkalmas rendező - azt mondta, hogy őket ez egyáltalán nem érdekli. Tehát itt inkább ez van – amellett, hogy Palinak abban igaza van, hogy konkrét színházvezetői képzés sincsen –, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy nem is érdekli a fiatalokat. Valahol érthető, hiszen ez egy gyár: műszakostól, mindenestül olyan száz ember dolgozik a Katonában, ami pedig még egy kis színház! Ez egy költségvetési intézmény, aminek az igazgatójának lenni azért nem olyan, mint egy kis társulatot vezetni, ahol ott vannak a szabadúszó színészeid, akiknek semmit nem kell biztosítanod: ha van pénz játszotok, ha nincs nem. Ez egy egészen más felelősségvállalás az emberekkel kapcsolatban. De én ezzel nem azt mondnom, hogy rosszul döntöttek - ha ennyire nem akarták, valószínűleg szörnyen is csinálták volna -, csak ez nekem akkor megdöbbentő volt, hogy hogy lehet egy ilyet visszautasítani. Persze most már lehet látni, hogy az az életforma, amit csinálnak (külföld - Magyarország - külföld) ilyesmit nem is engedne meg, és bár az aktuális kormányzat meg is tett mindent, hogy ne tudjanak létezni itthon, de emellett ők azért szörnyen kíváncsiak és nyitottak, vonzzák őket a másfajta színházi kultúrák. Egyszerűen csak nem volt nekik kihívás a rendezői karrierben, hogy beüljenek a Katona igazgatói székébe.
Oké, de akkor mi lesz az épületekkel?
Hát, amennyi állandó társulat itt lesz 40-50 év múlva, arra biztos lesz igazgató. Az épületek pedig a világon mindenhol átalakultak befogadó színházzá. Nincsen állandó társulat, hanem aktuális produkciók vándorolnak majd. Nem mondom, hogy minden színházból ez lesz, és nem is szeretném, de amúgy van rá példa, nem egy.
Mit jelent neked a tanítás?
Nagyon élvezem benne, hogy attól, ahogy megfogalmazok valamit a szakmáról nekik, azzal én is tisztázok valamit magamban. Tehát a dolog kétfelé működik. Ez nem úgy tanítás, hiszen tulajdonképpen ezt a szakmát csak gyakorlatban lehet megtanulni. A közös gyakorlásokkal, a próbákon érlelődnek a jelenetek. Az is fontos, hogy ők nagyon fiatalok, frissen és egész másképpen viszonyulnak bizonyos dolgokhoz, mint én, ami rögtön megkérdőjelezi a saját tapasztalataimat. Ilyenkor nekem mindig leesik, hogy normális, hogy ők máshonnan tapasztalják a világot, másképp reagálnak a dolgokra, és máshol van az ingerküszöbük, mint nekünk. Gyorsan felelnek paralel dolgokra, és néha úgy érzem, hogy nekem kell eggyel nagyobb fordulatszámra kapcsolni ahhoz, hogy egyáltalán értsem, amit mondanak. Nagyon érdekes dolog! Azt azért nem mondom, hogy mostantól folyamatosan tanítanék, mert iszonyú fárasztó. Sokat kell adni magadból, nagyon sok időt és energiát vesz el az embertől, hiszen nagyon fontos, hogy értelme is legyen egy órának. És persze nagyon nagy felelősség is – de közben meg nagyon szép része a szakmának.
