Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Göttinger Pál a Magyar Színház jelenlegi főrendezője, és őszintén aggódik a hazai kőszínházak sorsáért, mert szerinte a színház, mint üzem, vagy mint gazdálkodó szervezet a világon senkit nem érdekel a legfiatalabb generációban. De a sötét jövőkép mellett azért szó esett a Telefondoktorról, amiben színész, és a Csemegepultosról, amit a többi előadásához hasonlóan el kell tudni engednie.
A Magyar Színház főrendezőjeként tudod már, hogy mi lesz a sorsod most, hogy januártól Zalán János veszi át a színház irányítását?
Van egy olyan megegyezés a színházzal, hogy nem nyilatkozunk az új igazgató hivatalba lépéséig. Várjuk meg, hogy ő mit mond, mit akar – beszéljünk a dolgainkról akkor, mikor már van mire reflektálni.
Rendben, akkor beszéljünk arról, hogy főrendezőként mennyire kaptál az elmúlt időben szabad kezet abban, hogy milyen darabokat vigyen színre a színház?
Általában az emberek köré - tehát a színészek vagy a vendégrendező személye köré - találtuk közösen ki az anyagot, egyéb kényszerítő szempontok egyáltalán nem voltak. Természetesen van a bérletkényszer miatt egy olyan szétszórás, hogy legyen a legkisebbeknek, a tizenéveseknek, a fiatal felnőtteknek és persze a felnőtteknek is előadás.
Őze Áron, az intézmény jelenlegi igazgatója elég elegánsan kezelte a helyzetet, miszerint a jövőben nem ő fogja irányítani a Magyar Színházat...
A régi és az új igazgató nagyon vigyáznak egymásra, nem nyilatkoznak keresztbe, ami szerintem elég korrekt dolog. Áronban van egy már-már romantikus kötődés a házhoz, hiszen ő kisgyerekként is ott volt az édesapja miatt. Neki mindent vivő prioritás, hogy a társulat életben maradjon, vagy hogy az a ház színház maradjon. Ez sokkal fontosabb számára, mint az, hogy egy-egy vitás helyzetben igaza legyen. Ő az a fajta színházigazgató, aki ezeket a dolgokat ego nélkül tudja kezelni. Miközben kommunikációs problémákkal nagyon is sokat küzdött a színház az elmúlt időkben.
Nekem úgy tűnik, nagyon jól érzed magad a Magyar Színháznál, mi ennek a fő oka?
Elsősorban a társulat. Másfél éve vagyok ott, tehát nem mentünk még át elég sok sikeren és krízisen ahhoz, hogy a kapcsolatok elmélyüljenek, de nagyon átkosnak tartom azt a szakmai szilenciumot, ami e körül a társulat körül volt az utóbbi 5-10 évben.
Ezt úgy érted, hogy nem tartották jó színháznak?
Még azt is olvastam, hogy a térképen sincs rajta! Úgy bántak vele, mint egy elfeledett vidéki színházzal Budapest közepén. És tudom, hogy voltak szörnyűségek, meg olyan időszakok, amik mai fejjel vagy az én mostani színházrendezői ízlésemmel majdnem vállalhatatlanok, de ilyesmin azért a legtöbb ekkora üzemű színház át-átmegy. Az sem tett jót, hogy a színház létét tulajdonképpen állandóan megkérdőjelezték az új Nemzeti felépülése óta. Senki nem értette, hogy miért nem csukták be, végül abban maradtak, hogy minden bizonnyal azért, mert a nagyjaink akkor még éltek. Egy ideig ők még jelen voltak és vitték azt a fajta teátrális gondolkodást, amiben ők verhetetlenek voltak. Ugyanakkor jelentékenyen csökkent az ez iránti kereslet, amitől ők maguk elkeseredettek, a színház pedig eléggé elveszett lett. Aztán eltűntek - meghaltak vagy már nem praktizáltak –, és akkor megint támadt egy lyuk.
Hatvanhatos az épület, és eddig még nem volt érdemi felújítása, ráadásul az a fajta színház, amit jelenleg csinálunk, olyan 150-350 néző között ideális. Rendezőként is ilyesmi méretű előadások készítését tanuljuk az iskolában, és a főiskoláról kikerülő színészek is nagyjából ehhez értenek. A Magyar Színházban ehhez képest 650 néző fér el (nagyobb, mint a Nemzeti!), a kisteremben (egy korábbi díszletraktár-próbateremben) pedig 80. A nagy túl nagy ahhoz, hogy üzembiztosan megteljen, a kicsi túl kicsi ahhoz, hogy rentábilis legyen, egyszerűen nem termel elég bevételt. Márpedig másfél utcára a Madáchtól, töredékannyi pénzből estéről-estére nagyjából 700 embert bevonzani a színházba olyan prés, ami minden ott dolgozó művészre rak egyfajta frusztrációt. A félház nagyon is látszik, miközben tudjuk, hogy ez még mindig rengeteg ember! A Bárkában mi mindent megtettünk volna ennyi emberért! Nem lehet, hogy a marketing teljes hiányán csúszott el a dolog?
Könnyen lehet, de borzasztó nehéz felületeket találni pénz nélkül. Bár minden színházat megviselt, de a Magyar Színházat az elavult infrastruktúra és a korszerűtlen szervezeti forma miatt kiváltképp érzékenyen érintette a költségvetés folyamatos apadása. Még emlékszik az a ház azokra az időkre, amikor egymilliárd forint volt a színház éves költségvetése...
Hogy kicsit fellélegezzünk, mesélj a honlapodról, azt néztem, hogy úgy funkcionál, mint valami kulturális folyóirat...
Pedig nem az. Ez egy portfólió. Régen a nagymamám kivagdosta a rólam szóló cikkeket, most meg egy automata keresőnek hála itt gyűlnek össze azok, amikhez van valamiféle kötődésem.
Rendező vagy, mégis színészként, a Telefondoktorban nyújtott alakításodért nyertél Pulcinella-díjat az idei Vidor Fesztiválon. Ez milyen érzés?
Szórakoztató. Nagyot derültem rajta. Ez egy színházművészeti értelemben véve ártatlan vállalkozás volt, mert ezt a Bárka Színházban csináltuk egy előadás utáni viccnek, a kávézóban játszottuk, azoknak, akik már kirendelték a sörüket. Aztán tíz-egynéhány előadás után kiderült, hogy az előadás fenn tudja tartani magát nézőszámilag, és ezután már nem is nagyon volt vele teendőm, a Manna Produkció gondozta tovább, hívták, mi meg vittük. Most már három és fél éve játsszuk a Tháliában. De ez továbbra is egy játékos ügy, persze az, hogy szakmai díjat kapott, az nagyon megtisztelő.
De akkor ez most nem valamiféle bosszú a színészeken, amiért most mindegyik állandóan rendez?
Valójában én ezt úgy élem meg, hogy ezek a vonalak egyre inkább elmosódnak már, és ez így is van rendjén. Egy színész, aki rendez, koreográfuskodik és zenéket ír az előadásaihoz, ezek az átfedések mind általánosabbak lesznek a következő időben. Sokkal szuverénebb produkciók fognak születni, és a megálmodott előadások megvalósításának érdekében általános lesz a következő időszakban, hogy több művészi-személyi felelősség esik majd egy-egy alkotóra.
Ám ebből egyenesen követekezik, sőt gyakran emlegetik is mostanában ennek a hagyományos kőszínházi struktúrának a felbomlását, te is azt gondolod, hogy ennek be kell következnie?
Nem tudom, nem látok a jövőbe, de félek nagyon, mert ez a mi generációnkra egy elég vacak típusú felelősséget nyom.
Miért?
Pont azért, amit mondtál, hogy például húsz-harminc év múlva ki fogja igazgatni a Vígszínházat? Ki fog érteni egyáltalán a nagyszínházi rendezéshez? Pláne egy többszázezer nézőt bevonzó repertoár összeállításához? A mostani fiatal színházcsináló generációt ez a nagyszínházi üzem ráadásul különösebben nem is érdekli. Nyilván sem hozzáférni, sem gyakorlatot szerezni nem túl könnyű, mert túl nagy kockázat egy kezdő rendező nagyszínpadra engedése a fővárosban. És akkor még ehhez jön, hogy a színház, mint üzem vagy mint gazdálkodó szervezet a világon senkit nem érdekel a legfiatalabb generációban, pedig ha kiégnek az izzók, nem lesz fény, amiben lemehetne előadás. Ezek közintézmények, szigorú költségvetéssel, ez nem érdekel senkit, az előadáscsinálás érdekli ezeket az embereket. Érthetően, teszem hozzá, de azért ez mégis kevés lesz.
Jó, de ne mondd már nekem, hogy egy normális világban az izzóproblémákkal a színházigazgatónak kellene foglalkoznia! Azért van a gazdasági igazgató, nem?
Elvileg igen, de ő is csak beosztott, a megvalósuló vagy meghiúsuló, sikeres vagy bukott elődásokért a felelősség az összes ilyen intézményben egyszemélyi. Ez az egész egy nagyon vészterhes mostani jelenség. Alapgondolatunk kéne legyen, hogy ezek a házak még állni fognak, negyven év múlva is meglesznek, ez lesz az elrendezésük is, de ki fog ott előadásokat csinálni? És ez még csak nem is művészeti kérdés, mert olyan tehetségű rendező, aki tud mit kezdeni a helyzettel, olyan még adódik is, ahogy most is, de ki fogja összerakni úgy a darabokat egymás mögé, hogy nézzék is? Hogy egy nagyon valamilyen előadás közönsége megnézzen és eltartson egy nagyon másmilyent is? Hogy két biztonságosabb, a meglévő tartalékokra alapozó előadás kitermelje egy színháztechnikailag mondjuk vagányabb produkció lehetőségét? Ki fogja eladni a bérleteket?
De valahogy még mindig működik, pedig már rég összeomolhatott volna.
Persze, de a mostani sikeres színész-igazgatók mind jól működő kőszínházi környezetben szocializálódtak, tanulták meg a mesterségüket, nem úgy, mint mi. Másrészt még mindig iszonyatosan sok állami pénz van az egészben, ami függést és politikai játszmázást okoz. Úgy tűnik, mintha működne, de ezzel azért sok baj van. Egyrészt fogyva fogy minden, másrészt én nem vagyok egy gazdasági szakember, de az biztos, hogy a mostani magyarországi kőszínházak az összes lehetséges modell közül a legdrágábbikban működnek. A társulatos repertoárszínház iszonyatos pénzbe kerül. Azt szokták mondani, hogy a magyar közönség igényli a repertoárt, de ezzel nem feltétlenül értek egyet. Most is úgy van, hogy ha bemutatnak egy figyelemfelkeltő előadást, akkor vagy látod vagy sem. Ha két hónapig játszanák minden este, hétvégén kétszer, akkor is ugyanaz a párezer ember nézné meg, mint most, legföljebb nem kellene hetekkel előre kiválasztaniuk a napot.
El tudod engedni a rendezéseidet vagy gyakran bent ülsz még premier után is az előadásokon? Például a Csemegepultos naplójára (kritikánk az előadásról itt) eljársz?
Megyek, amikor tehetem, de nem mindig tesz jót. Fontos, hogy aki tényleg érdemben felel érte, színész vagy háttérdolgozó, magáénak érezze annyira, hogy minden rajta múlik, tehát ne legyen valaki mindig ott, aki elhárítja a nehézségeket, vagy közbelép vagy kontrollt gyakorol felette. Muszáj úgy gondolni egy előadásra, mint egy élőlényre, és élni hagyni. Meg nem szabad elfojtani azokat a változásokat, amik az előadás élete alatt természetesen adódnak. A Csemegepultosnál sok ilyen volt, a közönségreakciók belenyúlnak a rendezésbe, alakítanak az egészen.
Az Ördögkatlan Fesztivál szervezésében ellátott szereped egyfajta kultúrmisszió?
Az Ördögkatlan tényleg egy önzetlenségből, jóságból és emberközeliségből táplálkozó eseménysor minden évben öt napig, amikor közvetlenséggel, de nem gazsulálva barátkozhat egymással pár ezer ember. Úgy, ahogy ezt a kultúrafogyasztó ember naivan, de vágyakozva elképzeli: hogy közben jó bort iszik, jó zenét hallgat, fontos előadásokat lát. Muszáj, hogy legyenek ilyen helyek ebben az országban. Másrészt muszáj, hogy az ember csináljon önkéntes, közösségi dolgokat, mert az szocializálja vagy rakja rendbe az ő saját társadalmi létét is. Sok önkéntes, közösségi dolgot csinálok, szerintem ez tök fontos. Arról nem is beszélve, hogy a Katlan egy igazán összművészeti vállalkozás, aki öt napot tölt ott, az a teljes élményt viszi haza, így válik művészeti kérdéssé minden, ami befolyásolja azt, hogy hogy érezte magát. A közlekedés, a helyszínek kitáblázása és a mobilvécé is, nem csak az előadások vagy a koncertek. Úgy fest, ezt is meg kell tanulni – nehézkesen, de azért szorgosan haladunk. Most jön a nyolcadik alkalom, a nyolcadik lecke.
