Vlagyimir Iljics Lenin ellentmondásos történelmi figura, és akkor a létező legfinomabban fogalmaztunk. Egyfelől ugyan nagy forradalmár, aki meg akarta dönteni az elnyomó cári rendszert, másfelől nem kevés ember vére tapad a kezéhez, ha csak közvetve is. Mindenesetre ha kivesszük az egészből a habzószájú gyűlölködést, pusztán történelmi szempontból el kell ismernünk, Vlagyimir Iljics Lenin egyike a 20. század legérdekesebb figuráinak.
Tamperében jártunk, a közép-finnországi iparvárosban, ami sok szállal kapcsolódik Leninhez, a bolsevik vezér ugyanis nettó két évet töltött Finnországban, ezen belül Tamperében is (sőt itt találkozott életében először Joszif Visszarionovics Sztálinnal). Mindezek miatt a városban saját múzeuma van évtizedek óta, amit anno természetesen még szovjet pénzből gründoltak.
A múzeum elképesztően egyszerű, és tényleg olyan, mintha a csákánydoroszlói helytörténeti múzeumban járnánk. Tárlók egymás hegyén-hátán, rengeteg cirill betűs, oroszul nem tudók számára érthetetlen dokumentumok, archív fotók, festmények és szobrok váltakoznak. Három teremből áll az egész múzeum: egyben van a shop és a pénztár, a következőben Lenin életét mutatják be, a harmadikban pedig a Szovjetunió életét és a Lenin-Finnország kapcsolatot. Többnyelvű brosúrák segítenek az eligazodásban, bár az angolt olvasva nem volt egyértelmű, melyik dokumentum micsoda, a finn nyelvű aláírások meg nem nagyon segítettek ebben.
A finnek és Lenin
Lenin szerepe érthető okokból nem olyan egyértelműen negatív, mint a keleti blokk államaiban. A finnek inkább a központosító, az autonóm jogaikat elvevő cári államot rühellték, Lenin pedig egyetértett velük abban, hogy meg kell adni a függetlenséget Finnországnak. Ahogy az oroszok kiléptek az I. világháborúból, és Lenin hatalomra került, a világon elsőként ismerte el a független Finnországot. Persze minden érmének van másik oldala, később a bolsevikok pénzelték az ekkor kitörő finn polgárháború vöröseit, ráadásul a Szovjetunió nem lett túl jó barát a második világháború Sztálin elleni véres sarkköri háborúskodása nyomán. Emiatt a tamperei múzeum is került már támadások kereszttüzébe.
Viszont autentikus műremekeket láthatunk: hatalmas Lenin-bronzszobrot vagy épp Szerov híres festményét, a Lenin bejelenti a szovjethatalmat címűt. Ugyan a múzeum próbál távolságot tartani a bolsevik főnöktől, itt-ott tetten érhető némi megbúvó tisztelet, melynek eredményeként nem sokat tudunk meg a milliók halálával járó éhínségekről, az erőszakos kollektivizálásról, és ha ez nem volna elég, egy méteres Putyin-portré búcsúztat bennünket a kijáratnál. Bizonyos szempontból ez érthető, egy nyugati látogatónak az egész kommunizmus és az ideológiája egzotikum, furcsa kelet-európai dolog.
Ha eltekintünk a nehezen lehámozható történelmi-politikai rétegektől, maga a múzeum nem túl érdekfeszítő. Fonák módon az egyetlen interaktív dolog abban kéri a segítségünket, miként lehetne bővíteni a kiállítást. Azért vad ötletorgiára nem adnak lehetőséget: egy cetlikkel teli falról választhatjuk ki az előre kitalált ötletek fecnijeit, és bedobhatjuk egy urnába. Amikor a 21. század és a gondolatok szabadsága találkozik.
