A pap különös története az óvszerekkel

Egyéni születésszabályozási módszer egy vidám horvát filmben, ami akár jó is lehetne, mégse őszinte a mosolyunk.

Vígjáték vagy dráma? Végig ezen gondolkoztam, miközben a Karlovy Vary-ban közönségkedvencnek kikiáltott A pap gyermekei című horvát filmet néztem. A sztori meglehetősen viccesen indul, Don Fabijan egy kis horvát sziget papja elhatározza, hogy megakadályozza hívei számának csökkenését, és ehhez elég különös utat választ. A helyi trafikos segítségével kilyukasztja az óvszereket, és a felsőbb hatalmakra bízza, megfogannak-e a gyerekek.

A némileg kusturicai jelenetekkel tarkított film első részében dőlnek a poénok (és persze kihagyhatatlan az egyház és a szexualitás kapcsolatának feszegetése), miközben megelevenedik egy déli kisváros hangulata, a belterjessége, és lassan felbukkan a dráma is a komédia álarca mögött. Jó lenne ez a recept, de valami mégis hiányzik.

Tán a főszereplő (Kresimir Mikic) sikerült túl haloványra, nem sikerült eltalálni a vulgáris népi komédia és a katolikus prűdség közti megfelelő egyensúlyt, az irónia nem mindig oda helyeződik, ahová kéne, ráadásul az egészet kicsit túlságosan megszórták a balkáni folklórral. 

Akarna ez kusturicai lenni, de annak nem elég, a szatíra eltűnik, és előkerül a morál - ahogy azt a katolikus egyház képes tálalni -, és vele együtt a fogamzásgátlás kérdése, az állandóan meglovagolható téma, a pedofília, és persze maga a vallás. Azonban olyan otromba, ostoba poénokkal van tele a film, mint a Másnaposok fingós viccei, ami után az ember félve körülnéz a moziban, hogy csak ő nem nevetett-e?

Vinko Bresan megpróbált komédiát csinálni, majd teljesen érthetetlen módon mélyütéssel vág gyomorszájon egy-egy jelenetben, majd visszatér az olcsó poénokhoz, hátha feloldják, hogy levegőért kapkodunk a döbbenettől. Hát, nem.