Rubin Eszter kisfia haláláról kezdett könyvet írni, "aztán jöttek a családi történetek, és egyszer csak már nem is szomorú volt a történet, hanem vicces, mint maga az élet". Könyvbemutató, Istenkeresés, kajakóstolás, és egy kis betekintés a zsidó Budapest életébe.
Eszter könyvére, a Barheszre már régóta kíváncsi voltam, tekintve hogy van egy-két közös pontja a pályánknak. Mindkettőnket elszakíthatatlan szálak fűznek Izraelhez, mindketten imádunk főzni, és mindketten élvezettel vetjük bele magunkat különféle önkifejezési módokba – legyen szó konyhaművészetről, írásról, vagy egy otthon csinosítgatásáról. Emellett a Barhesz – hasonlóan a saját könyveimhez – valahol önéletrajz is, emlékek, élmények gyűjteménye, amelyben feltűnnek az életünk különféle szakaszaiban komoly szerepet játszó hősök.Végül a sors úgy hozta, hogy Tel Avivban találkoztunk,ahol bizony még magyar könyvtár is van: Drory néven fut, és Givataim negyedben, egy magánlakásban bújik meg.
Nagy Gabi, és lánya, Timi elképesztő energiával és odaadással egyengedik a magyar irodalom útját Izraelben: nem csak, hogy több ezer magyar nyelvű kötettel várják a magyarajkú izraelieket, de heti rendszerességgel szerveznek előadásokat és könyvbemutatókat, kerekasztal beszélgetéseket, vagy könyvklubokat. A társaság rendkívül vegyes: kilenc és kilencven között bárki felbukkanhat, és akadnak mélyen vallásos családok, idősgondozóként Izraelben élő erdélyi magyarok, meg persze rengeteg ízig-vérig Tel Aviv-i magyar, akik melóból rohanva, valami buli (esetleg altatás) előtt ugranak be az eseményekre. Gyakran moderálok náluk könyvbemutatókat – így történhetett, hogy első találkozásunkkor máris bármit megkérdezhettem Esztertől, amit mondjuk egy partin összefutva Budapesten biztosan nem mertem volna.
Egy élet margójára
“Inkább regénynek tartom, de valahonnan meríteni kell - nyilván a saját családomból, illetve a velem megesett dolgokból építkezik” – mondta, amikor feltettem neki a végtelenül sablonos “ez önéletrajz, vagy fikció” – kérdést, mint Hugh Grant a “Lovak és Kutyák” újságírójaként a Sztárom a párom jelenetében. “Rengeteg jegyzetet készítek, amint eszembe jut egy történet, emlék, vagy gondolat, le kell írnom - előfordul, hogy az éjszaka közepén feriadok, mert motoszkál valami a fejemben, és félek, hogy elfelejteném” – mesélte Eszter, majd átvettük, hogyan lett a cetlikből fizikai értelemben vett könyv. “Elküldtem a kéziratot egy kiadónak, és azonnal válaszoltak, hogy ‘kérjük'. Sosem tanultam az írást, soha életemben nem írtam az asztalfióknak , még egy novellát sem írtam meg soha. De ez a történet már nagyon régóta bennem volt – a kisfiam halálálról van szó.”
Ízek, imák, szerelmek pesti zsidó módra
Eszter újszülött kisfiának tragikus elvesztése első hallásra semmiképpen sem az a téma, ami egy színes-rajzos nyári történet vezérfonala lehetne – a regényt viszont éppen az teszi érdekessé, hogy sokkal töb érzelmi mélységet és magasságot, játékot és komolyságot mutat be, mintsem hogy a cuki borítóval azonosíthassa bárki. “Tudtam, hogy meg kell írnom, de nem voltam még elég rosszul. Aztán egyszeriben elég rosszul lettem ahhoz, hogy semmi másra ne legyek képes, csak az írásra. Aztán jöttek a családi történetek. És egyszercsak már nem is szomorú volt a történet, hanem vicces is, mint maga az élet” – mondja Eszter. “Az ételek és az evés pedig annyira fontos részei az életemnek és a családom életének, hogy ezen keresztül még színesebben, még érzékletesebben tudok mesélni rólunk, és tulajdonképpen a zsidóságról is. Nem recepteket írtam le – bár nincs kizárva, hogy annak is eljön az ideje: sokan kérdezik, miért nem írok egy szakácskönyvet a kötetben emlegetett fogásokról.”
Igenis lehet magyar zsidónak lenni
Persze a recept írás nem volna újdonság számára: korábban gasztro blogot vezetett, és ételfotósként, ételstylistként is jeleskedik, mindezt pedig megelőzte a lakberendezés iránti rajongása. “Mindennel kapcsolatban az volt az érzésem, hogy nem értem el, amit szerettem volna. Lakberendezőként egy időben rengeteg munkám volt, aztán egyszercsak az építőipar összeomlása miatt már nem lett. A munkáim megjelentek magazinokban, de valahogy nem tudtam kiteljesedni. Elvégeztem egy cukrásztanfolyamot, vezettem a gasztro blogot, fotóztam – amit a mai napig imádok –, de az írás az első, amiben igazán megtaláltam magam.” Eszter szerint a kötet elsősorban az Istenkeresésről szól. “Szerettem volna egy olyan könyvet, ami úgy szól a zsidókról, hogy nem a holokauszthoz kötődik. Pedig az én családommal is megtörtént. Mindannyiunkkal megtörtént.” Ahogy ő mondja: a pesti zsidók közül sokan a fájdalmaikba kapaszkodnak, és ennek kapcsán nem is mernek, nem is akarnak zsidók lenni többé. A könyv konklúziója ennek megfelelően nem más, mint hogy kötelességünk az életet választani, bármi történjék is - legyen szó a holokausztról, vagy egy gyermek elvesztéséről. És persze az: igenis lehet Magyarországon zsidónak lenni.
És milyen otthon?
Ez az a kérdés, amit rengeteg külföldre látogató magyar kap meg az ott élő ismerősöktöl. Eszter diplomatikus választ ad. "Számomra az a legmeglepőbb, hogy az emberek még mindig meglepődnek. Az ismerőseim nagy százaléka rendszeresen mondogatja, hogy ‘hát ezt már nem hittem volna, hogy ilyen is lesz'. Én már semmin nem lepődöm meg. Ha valaki felháborodással akarja tölteni az életét, az szörnyű. Inkább tegyen valamit, amivel megváltoztathatja a helyzetet.” Eszter abban hisz, hogy a világmegváltó tervek helyett a saját, személyes környezetünkben kell keresnünk a változást. “Azt szeretném, hogy ne kelljen másoknak is úgy felnőni, ahogy nekem kellett: hogy nem is tudtam, mit jelent zsidónak lenni. Nem volt kivel zsidónak lenni. Néhányszor előfordult, hogy mostanság zsidó-tudatukra ébredő barátaink megkérdezik, hogyan lehetnének részesei a ma élő zsidó kultúrának. Én erre mindig azt felelem, hogy ‘gyere el velünk zsinagógába', erre pedig megrökönyödnek. Sokan a mai napig félnek zsinagógába menni."
“Biztos nem is igazi zsidó!”
Ezen a ponton a csevely átfordult egyfajta kerekasztal beszélgetéssé, és leginkább arról diskuráltunk, miért tekinti magát olyan sok zsidó áldozatnak. Itt persze hamar eljutottunk oda, hogy általánosítani hülyeség, és hogy a zsidók között is legalább olyan sokféleség van, mint a keresztények, melegek, romák, vagy magyarok között – senkit sem azonosíthatunk egy címkével. Ugyanakkor vannak “büszke” zsidók, akiknek nem tetszett, hogy Eszter egy szókimondó, meglehetősen világi könyvet írt a zsidóságról – vagyis arról, amilyennek ő látja. “Kaptam olyan kritikát, hogy mit képzelek én, meg biztos nem is vagyok zsidó. Természetesen elküldtem melegebb éghajlatra, erre pedig úgy megváltozott a véleménye, hogy mondhatni összebarátkoztunk.”
Én szenvedtem – de ne ezt adjuk tovább.
“Negyedszer vagyok Tel Avivban, és mondhatom, hogy bármennyire is szeretem Izraelt, nem akarok ide költözni. Azt szoktam mondani, hogy otthon szomorúbb, de itt nehezebb. Ugyanakkor én és a családom igyekszünk amolyan turista módra élni Budapesten – így pedig kimondottan szeretjük.” És bár Eszter nem költözne, a regény angolra, esetleg héberre fordítása is a tervek között szerepel. Nem vagyok meglepve: Tel Avivban, és általában véve Izraelben egyébként elképesztő mennyiségű magyar van, köztük sokan már itt születtek, és talán épp csak annyit tudnak magyarul, hogy a magyar-zsidó fogások neveit nehéz héber akcentussal kiejtsék. "Jó lenne szólni a világhoz, hogy lássák: a pesti zsidóság létezik. Igen, mindannyiunknak vannak rossz emlékeink, igen, mi vagyunk az a generáció, akit bolondnak néznek, ha zsinagógába jár, vagy barheszt süt, de mindennél fontosabb, hogy a következő generációt ne rémtörténetekkel és zavarodottságot, hanem pozitív hozzáállással és identitástudattal engedjük útjára."
