Szerencsére a Katona tökéletes szereposztást talált a Godot-ra. Másképp elő sem szabadna adni.
Ha van színdarab, aminek egészen biztosan nem kell a reklám, akkor az a Katona József Színház Godot-ra várva című előadása, Ascher Tamás - Zsámbéki Gábor rendezésében. És nem kizárólag azért, mert álmodni se lehetne jobb szereposztást a számtalan módon értelmezhető abszurd dráma előadására, hanem azért is, mert Godot-értő közönségnek, és csakis zseniális szereposztásban szabad játszani, ami a Katonában általában adott. Ez a mű tökéletes példája a színdarabnak, amit játszani túl jó lehet, nézni viszont - legyünk őszinték - még akkor is kemény dió tud lenni, ha a tökéletes szereplőket válogatták ki hozzá.
Úgy vizionáljuk, hogy amikor kiderült, hogy Zsámbéki egy műtét miatt nem tudja befejezni Beckett klasszikusán a munkát, egymásra nézett a Katona vezetősége és a szereplők, majd egyöntetűen Ascher Tamás nevét kiáltották. Ascher meg ment (már ha eleve nem ült ott amúgy is minden próbán), mert ő egyszerre Gogo és Didi, Pozzo és Lucky, és nála talán senki nem ismeri jobban Beckett leggyakrabban játszott abszurdját.
Ebben a témában még akkor is tud mit mondani, ha Zsámbéki Gábor már közel kész volt a rendezéssel, és bár nem tudjuk, hogy így történt-e, de a végeredmény egy nagyon érzékeny előadás lett. Pontosan az, aminek lennie kell.
A Godotban soha nem az a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy azt hogyan, és ennek igazán mesterei a Katona színpadán játszó színészek. Kocsis Gergely Vladimirja úgy szól Elek Ferenc Estragonjához, mint egy féltő szerelmes, mégis minden szexuális fennhang nélkül, éldegélnek kettecskén a Khell Csörsz által tervezett ingó díszleten, mint egér a Marson és mellesleg várják Godot-t.
Érződik rajtuk, hogy nem lehetnének meg egymás nélkül, ahogy nem lehetnének várakozás nélkül sem; Elek Chaplinszerű esetlenséggel, naiv kisegérként vizslatja az őt körülvevő dolgokat, pedig a bolygón egy fán és egy földből kiálló rugón kívül nemigen lehet mit látni, míg Kocsis filozofál és semmi nem kerüli el a figyelmét, eteti, ápolja, biztatja társát. Töretlenül várják Godot-t, és az első felvonásban még mi is elhisszük, hogy meg is fog érkezni. Olyanok, mint a Kis Herceg meg a rózsája, csak nehéz meghatározni, melyikük a rózsa és melyik a Kis Herceg.
"Pozzo vagyok, Pozzo" – mondja Kulka János, és az antréját a hanghordozásával együtt nem tudja az ember többé kiverni a fejéből. Számunkra Lucky hajtotta égi szekéren jön a marsi egerekhez a felsőbbrendűség és előkelőség földi szobra, és holdkeltéig sem távozik (hogy kimaxoljuk a naprendszerünkre tett utalásokat).
Kulka elegánsan és minden allűrt mellőzően játssza a lényt, aki leereszkedik a társaságért, és bár azt akarja elhitetni, hogy ő van itthon, ez a bolygó csakis a koldussá váló csavargóké lehet. Egyszerűen annyira a színész vérében van az elegancia, hogy ha egyáltalán nem szólalna meg, akkor is tökéletes jellemrajzot lehetne alkotni Pozzo könyörtelen figurájáról. Ugyanakkor az eleganciájának tökéletes kontrasztjaként a második felvonás vak Pozzoja képes Luckynál is nyomorultabb kutyába menni a várt segítségért.
Pozzo kivert szolgája, Lucky szerepében Keresztes Tamás légzési bravúrokat mutat be a színpadon, de amikor nem táncolnia, hanem gondolkodnia kell, mintha megeresztenének egy csapot, amit többé nem lehet elzárni. Üdítő pillanata az előadásnak, amikor hárman elhallgattatják végre.
A fiú (Varga Zétény) a bolygó belsejéből jelenik meg, és most is beígéri Godot érkezését, de mindig csak másnapra. Attól, hogy a föld alól bújik elő, felmerülhet, hogy nem is annyira jó ötlet áhítani a talánsátánt, és a második felvonás végére már mintha Vladimirék sem hinnék el annyira, hogy még érdemes várni Godot (ha nem is mennek ennyire messze a feltételezéssel). A Katona színpadán lévő billegő bolygón mindenesetre nekünk inkább megnyugvást hoz, hogy nem jön el a gyerekverő hatalmasság, mert ha eljönne talán csak pusztulást hozna magával. Holott már a fa is elkezdett levélbe borulni.
