Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Jeff Vandermeer trilógiájának első része iszonyú izgalmas, elképesztően lebilincselő és nevetségesen rövid.
Valamire való sci-fi szerző már nem tudja elmondani a mondanivalóját egyetlen könyvben. Aki nem ír minimum trilógiát, az ne is számítson arra, hogy James Cameron filmet rendez majd a regénye alapján. Hogy erre gondolt-e Jeff Vandermeer, amikor megírta a magyarul halál unalmas Expedíció címet kapott könyvét, azt nem tudjuk, de az elolvasása után úgy gondoljuk, hogy inkább nem, mint igen. Mint ahogy több napnyi emésztgetés után már azt is megbocsájtottuk, hogy képes volt a mondanivalóját mindössze 167 oldalba sűríteni. Ő bezzeg kíméli a fákat, amikor még Liptai Claudiának is sikerült, hogy 372 közhelyes oldalt írjon a semmiről, akkor hogyan lehetséges, hogy egy nagyon jó stílusérzékkel és zseniális történettel megáldott szerző bezzeg olyan regényt ír, amit másfél óra alatt kiolvas egy betűfaló olvasó? Jó íróknál megszabnám, hogy ötszáz oldal alatt el se kezdhetik, hiszen az egyetlen baj a Déli-végek trilógia első részével az, hogy rövid. Rohanunk? Akkor lelassítunk kicsit.
Jeff Vandermeer az Annihilation (Megsemmisítés) címet adta a könyvének, ami így elsőre nem sokkal vonzóbb cím a magyarnál, de ezen viszonylag gyorsan felül lehet kerekedni, amint belelapozunk. Eredetileg azért (is) akartuk elolvasni, mert négy nő a főszereplője, mégis sci-fi, ráadásul pasi írta! Na, az már biztos, hogy a második részben a szereplőkkel ez már nem így lesz, de ne spoilerezzünk, így is elég rövid az a 167 oldal. A történet szerint "az X Térséget a kormányzat már harminc éve környezeti katasztrófa sújtotta övezetnek álcázza, így mostanra az érintetlen és burjánzó vadonnak látszó terület csupa misztikum és rejtély az emberek szemében. A Déli Végek nevű titkos ügynökség ez idő alatt számos expedíciót küldött a hely felderítésére - szinte mindegyik tragikus véget ért. Most indul útnak a tizenkettedik expedíció. A kutatócsoport négy nőből áll: egy antropológusból, egy geodétából, egy pszichológusból és egy biológusból. A küldetésük felderíteni a terepet és mintákat gyűjteni, feljegyezni minden tudományos megfigyelést a környezetről és egymásról, valamint mindenek felett elkerülni az X Térség természetfeletti hatását."
Hogy sikerül-e nekik? Nem, de ez Sztrugackijék Stalkere óta valószínűleg senkit nem ér különösebb meglepetésként. Hogy mit találnak, azt viszont akkor is nehéz lenne szavakba önteni, ha nem lőnénk le vele a könyv összes poénját egyszerre. Vandermeer egy nagyon titokzatos világot hozott létre, egy valamikorban, ami akár ma is lehetne. Az egyes szám első személyben írott könyv valójában egy napló, de ez semmit nem von le az értékéből. Főszereplőnőnk, a csapat biológusa, akinek a külsejéről semmit és jelleméből is csak pont annyit tudunk meg, amennyi feltétlenül szükséges, ám az idegen környezet miatt mégis könnyen azonosulhatunk vele olvasás közben úgy, hogy közben még a nevét sem tudjuk. Mert nem fontos. Mint ahogy egy csomó minden más sem fontos Vandermeernek, és talán ezzel magyarázható a regény tömörsége is. Mert írhatott volna még kétszázötven oldalt arról, hogyan is élt a biológusunk, de akkor elterelte volna a figyelmet magáról a történetről, sőt inkább az X Térségben történtekről.
Ehelyett csupa kérdést kapunk, abból viszont annyit, hogy nem túl valószínű, hogy akár csak a második részben, a májusban megjelenő Kontrollban kimerítő válaszokat fogunk majd rájuk kapni. Ez viszont meglepő módon nem is olyan bosszantó, mert már szinte azzal is megelégednénk, ha még egy kicsit barangolhatnánk ebben a furcsa, ijesztő és különleges hatalommal rendelkező őserdőben, ahova tilos bevinni bármilyen újkori kütyüt, és ahol a természet sokkal természetfelettibb, mint várnánk. Biológosunk rejtélyről rejtélyre jár, és lesz egyre jobban megszállottja a történéseknek, míg végül nem derül ki teljesen, hogy megőrül-e vagy logikusan cselekszik, de az biztos, hogy hasonló helyzetben mi sem szeretnénk elhagyni a helyet, amiről a szerző ír.
Nem hazudik a borító, az Expedíció szerintünk is szépirodalmi magasságokba emelkedő, sodró lendületű és mélyen elgondolkodtató sci-fi, rettenetesen várjuk is a második részét. A harmadikat is, de mivel az csak a nyár után jelenik meg (szeptemberben), azt valamivel kevésbé. Ezúton gratulálunk ahhoz is, hogy a szerző a magyar borítót annyira megszerette, hogy egy időre még FB-avatárnak is választotta, de abban egészen biztosak vagyunk, hogy nem vette kezébe a magyar kiadást. Mert lehet, hogy elsőre jó poén a kettős borító (az X-en átlapozva eljutunk egy dzsungelről készült képig), ám gyakorlati szempontból rémes. Ez a könyv ugyanis egy használati tárgy, amit az ember lapozgatva, hurcolászva, bizonyos esetekben neadjisten gyűrögetve olvasna, amivel pontosan két nap alatt teszi teljesen tönkre. Szóval, őrült mázli, hogy egyidejűleg kijött e-könyv formátumban, még akkor is, ha így nehezen vihetnénk magunkkal az X Térségbe.
