Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az első rész annyira tetszett, hogy nem is tudtunk pro és kontra kritikát írni. A második annyira nem, hogy most meg azért nem sikerült. De azért megpróbáltuk, két néző két véleménnyel.
Tömény és durva a szex A nimfomániás 2.-ben
Várható volt a trailerből, hogy A nimfomániás második része nagyon más lesz, mint az első. Valóban más, annak ellenére, hogy fejezetekre osztva folytatódik a kerettörténet, és a film végére választ is kapunk a legelső képkockák miértjeire. Charlotte Gainsbourg (Joe) továbbra is a könyvmoly agglegény, Stellan Skarsgård (Seligman) ágyában fekve folytatja élettörténetét, egy-egy tárgyat megpillantva gyónja meg az életét, akárcsak a tökéletesen felépített első részben. Megismerjük, milyen mint nimfomániával élő feleség, anya, milyen mint kolléganő, hogy hogyan teszi tönkre az életét a függősége, amitől szabadulni próbál.
Mindez korántsem annyira szépen felépített, mint amilyen az első rész, darabosnak, összeszedetlennek hat, ráadásul rengeteg kérdésre nem ad választ a rendező, az utolsó másodperceket látva-hallva pedig további kérdések vetődnek fel. A feszültséget, hogy a filmben tényleg bármi megtörténhet, Lars von Trier a nevéhez méltóan adja meg a nézőknek. Olyannyira, hogy hosszú percek telnek azzal, hogy az ember rettenetesen szűköl a székében, miközben nemi szervek, meztelen testek, hármasszex és szadomazo szex is látható. Kevés rendező képes a feszítő, fájdalmas érzés keltésére, az undor ilyen mérvű kiváltására a nézőből (Lars von Trieren kívül talán az osztrák rendező, Ulrich Seidl tudja ennyire feszíteni a húrt a szexualitás egészen naturalista, brutális és olykor ironikus ábrázolásával Paradicsom-trilógiájában). Seidl a szexet és szerelmet Kenyában kereső anya szexjeleneteivel érte el azt a hatást a Paradicsom: Szerelemben, amit Lars von Trier Gainsbourg-Joe kalandjaival. Sok a hasonlóság abban az érzésben, amit mindkét rendező kegyetlenül átad, még úgy is, hogy A nimfomániásban szebb, csinosabb emberek testét látni.
A második rész kapott egy kisebb kerettörténetet a nagy egészben, az első képkockákban a nimfomániás főszereplő kislány-énjét láthatjuk, ahogy élete legcsodálatosabb orgazmusát éli meg. Ez az, amit aztán minden egyes aktusban keres, és amihez egyre erőteljesebb ingerekkel próbálkozik. Ezzel adja meg Trier (legalábbis részben) a film első feléből meglehetősen hiányolt magyarázatot hősnője viselkedésére: nimfomániája tehát valós függőség, elvonási tünetekkel, mellékhatásokkal. Egyik fontos partnere, a szadomazochista K. szerepére a legmeglepőbb választásnak tűnik Jamie Bell, akit Billy Elliotként ismert meg a világ. A cuki kisfiúból elképesztően sármos férfi lett, akinek hideg tekintetét nézve tényleg hihető, hogy a fájdalom és a gyönyör együttes megélésének mestere. Arra, hogy mi történik kettejük közt, a trailerből lehet következtetni, a rendező pedig nem kíméli a nézőket a kínzások látványától – Lars von Trier soha nem is tenne ilyet.
Hatásvadász és unalmas a Nimfomániás 2
Annyira vártuk, hogy végre bemutassák a Nimfomániás második részét, amennyire csak várni lehet egy filmet, ehhez képest főképp unatkoztunk és bosszankodtunk abban a 120 percben, amit kaptunk. Ott kezdeném, hogy sejtettük, hogy be fog durvulni a film, és a maga módján be is durvult, igaz esküdni mernék, hogy az előzetesben gruppenszexet is láttunk, amiről fogalmunk sincs, hogy hova tűnt a második részből. Lehet persze, hogy tévedtünk, és annyira nem is bánjuk, hogy nem erőszakolta végig egy amerikai kosárcsapat a főszereplő Joe-t (Charlotte Gainsbourg), kapott így is eleget. Mégis, a folyamatos hiányérzet annak ellenére is megmaradt, hogy testközelből szerencsére egyáltalán nem ismerjük a nimfománia nevű betegséget. A látottak alapján nem is szeretnénk, de kicsit úgy éreztük magunkat, mint amikor Nicolas Cage ivott oltári lelkesedéssel a Las Vegas végállomásban, azaz most azon borzongtunk sokat, vajon tényleg ilyen-e egy szexfüggő?
Fogadjuk el Lars von Triernek, hogy ilyen, de azt már nem kell, hogy bevegye a gyomrunk, hogy totálisan hülyének nézi a nézőt. Mert ebben a 120 percben más nem nagyon történik: a spoilerezés legcsekélyebb szándéka nélkül mondjuk, hogy ha egy jelenet csak azért szerepel egy filmben, hogy elhitessék a nézővel, hogy itt most meghal valaki, aki aztán mégsem, akkor azt bizony átbaszásnak hívjuk, kiváltképp, ha semmi más dramaturgiai funkciója nincs, azaz nem vezet sehova. Ölte volna akkor már inkább meg, mert ennél hatásvadászabb dolgot álmodni se tudunk.
Joe valójában teljesen egysíkú szereplő, alig vannak kétségei, legyen szó a gyerekéről vagy éppen egykori szerelméről, semmi nem ingatja meg. Nem nagyon dilemmázik, csak pusztít, mintha Trier csakis arra játszott volna, hogy a néző a végére tényleg reménytelenül nyomorultnak lássa a szerencsétlen beteget. De nem látja se gonosznak, se szerencsétlennek, csak azon gondolkozik, hogy vajon miért jár szétveretni magát, ha annak nincs is köze a szexhez, meg nem is elégíti ki; vagy azon, hogy mi a fene történhetett abban a vászonról lemaradt jelenetben, ami után ennyire szemét lesz vele a kineveltje. A Nimfomániás 2 durva és kegyetlen, ami önmagában nem volna baj, de ez sajnos leginkább vontatott, unalmas és logikátlan is, és már a meztelenkedés sem olyan benne, mint az első részben. Mindenesetre már érthető, hogy miért adják le két részben a moziban: nem valószínű, hogy ezt túl sokan végigülnék négy órában.
A film szedett-vedettségének érzését erősíti, hogy több szál egyáltalán nincs elmagyarázva-lezárva, bár ezért inkább hibáztatható a vágás, amihez ugyebár a rendezőnek nem sok köze volt, nem véletlenül fog kijönni a filmből egy 5 és fél órás rendezői változat, amit ugyan ennek fényében már nem olyan biztos, hogy végig fogunk szenvedni. Azért a Nimfomániás második részének is vannak jó pillanatai, és nagyon szép, ahogy levezetik, hogy bezzeg, ha Joe egy férfi lenne, akkor nem lenne kicsit sem gyűlöletes, amit csinál. De a vége miatt megintcsak jár a faszkorbács, a film lezárása inkább nevetséges, mint valószínű, ez pedig már nem a vágáson múlt.
