Pont ilyen Lear királyt érdemes csinálni. Középiskolásoknak kötelezővé is tenném jól.
Lehet, hogy ezentúl gyakrabban fogunk vidékre járni színházba, mivel a fővárosi színházi cirkuszok után úgy néz ki, kezdenek vidékre szivárogni a nagyobb nevek, feltehetően pont a nyugodt munka reményében. Így van ez a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal is, ahová Cserhalmi György mellett az idei évadra, még olyan nevek szerződtek, mint Gáspár Sándor, László Zsolt, Radnay Csilla és Makranczi Zalán, amitől egy nagyon is erős társulat kezd ott kialakulni. Persze korai lenne még az új Kaposvárról beszélni, de kétségtelen, hogy Cserhalminak igaza volt, amikor arra célzott, jól egymásra találtak a fiatalok és öregek itt, Fehérváron.
Nem is meglepő ezek után, hogy a közelmúltban bemutatott Lear király is igen ütősre sikeredett. Pedig Shakespeare drámája nem piskóta, se előadni, se nézni. Összetett, szövevényes, tele makacs vagy velejéig gonosz szereplőkkel, és ahogy azt megszokhattuk, iszonyatosan idegesítő is a sok hülye félreértés miatt. Ebben az öreg király bolondul meg és átkozza ki legkisebb gyermekét, amiért az nem tudja szavakba önteni apja iránt érzett szeretetét. Lear inkább herdálja el országát két álnok kígyó lánya miatt, miközben barátja, Gloster grófja fattyú fia csapdájába esik, és lassan, de biztosan mindenki megkapja, amit megérdemel.
Bagó Bertalan rendező azt vette a fejébe, hogy a színdarab szövegét 70 százalékban Nádasdy Ádám, 30 százalékban Vörösmarty Mihály fordítása adja. A fiatalok mindvégig Nádasdy stílusában beszélnek, míg az idősebb generáció sokáig a Vörösmarty fordítást használja, de ahogy halad előre a történet, ők is áttérnek a Nádasdy-féle fordításra. Ez nincs a darab kárára, de a könnyebb szöveg miatt igazából haszna is inkább csak a fiatal színésznek származik belőle, észre ugyanis soha nem vettük volna.
Az előadást egészségesen meghúzták, meglepően gyorsan elszökken a három óra tíz perc, ami nagyban köszönhető a feszes tempónak is. A fiatalok és nagy öregek jól egybehangolt munkája az előadás, amibe még Vereczkei Rita pompás jelmezei is úgy illeszkednek, hogy közvetítsék minden szereplő személyiségét. Makranczi Zalán Edmundként, Radnai Csilla pedig Gonerilként remekel, de nem szabad elmenni az Edgart megformáló Krisztik Csaba mellett sem, aki valami olyan mozgásszínházat mutat be a színpadon, hogy ha nem tudnánk, hogy 2008-ban már megválasztották legjobb pályakezdő színésznek, biztosak lennénk benne, hogy a Balettintézetből pottyant a Learbe.
És akkor még nem beszéltünk a hiszékeny Glostert érzékien és nagyon finom eszközökkel megformáló Gáspár Sándorról, aki úgy lesz főszereplője a Leart körülvevő árulásnak, hogy azt a darab végéig észre se vesszük. Cserhalmi Györgyben annyi az energia, mintha nemcsak Lear királyt, hanem rögtön Prosperót is eljátszotta volna a Viharból, nem is csoda, hogy - mint egy interjúban maga is bevallotta nekünk - lefárasztja az előadás. A katartikus fináléban olyan természetességgel hullanak a szereplők, hogy az ember csak kapkodja a fejét, és végül már maga sem tudja, örüljön-e vagy ne annak, hogy most majd jól az Egyed Attila által játszott Albany kezébe kerül az ország sorsa. De a lényeg, hogy pont ilyen Lear királyt érdemes csinálni - középiskolásoknak kötelezővé is tenném jól.
