Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bozsik Yvette a nőverésről rendezett táncos darabot, felskiccelt egy problémát, de nem dobott fel labdát.
Orlai Tibor producer annak idején nekünk is elmondta, mennyire fontos a számára, hogy a produkciói fontos témákat járjanak körül. Így érthető, hogy Bozsik Yvette a nők elleni bántalmazás témakörét vehette elő, hogy megmutassa vele a színházba járó tömegeknek, hogy ilyen is létezik. Mert bizony létezik, Minden ötödik órában terrorizálnak nőket és gyerekeket, a lehető legváltozatosabb formákban.
Szóval Bozsik ezt a balettelőadásnak nem mindennapi témát vette elő, de hogy pontosan mi az ördögöt akart elérni a belőle készült előadással, arról csak kevés fogalmunk van. Először mérgesek voltunk, mert nem szeretjük, ha hülyének néznek minket, márpedig a Minden ötödik órában nézői hülyére vannak véve. Az előadás elején egy jelenet erejéig még benne is érezhetik magukat a hülye szerepkörben, hiszen egy élő tévéshow biodíszletévé válnak, egy Frizbi-színvonalú talkshow-n ülünk, ahol elverik a bántalmazott nőkért harcoló aktivistát (mintha külföldiül beszélne), és megígértetik a susogós tréningessel, hogy rendesen bánik ezután a nejével (aki persze később megöli). Mindez vagy azt feltételezi, hogy a nézőtéren ülő még sosem látott kereskedelmi tévéműsort, vagy sokkolni próbál, de azt se jól teszi, mert aki már beül egy ilyen témájú előadásra, az talán fel van készülve arra is, hogy amit lát majd, nem lesz egy sétagalopp.
Innentől aztán meg sem állunk a klisékkel az előadás végéig, a táncosok és a színészek szörnyű állapotokat rajzolnak elénk sok tánccal és stilizálással, közel másfél óra alatt, ami már-már súrolja az elviselhetőség határát. Ennek oka, hogy a táncos-szöveges jelentek eredetijeit egytől egyig megtalálhatjuk Nők Bántalmazása címszó alatt a szótárban, a művészfilmekben vagy csak szimplán a tévéhíradóban.
Sovány vigasz, hogy Fullajtár Andreával és Rába Rolanddal nem lőtt bakot a koreográfus, Fullajtár egyaránt rutinos bántalmazó és bántalmazott, és Rábát se szeretnénk nevelőapának, már amikor ebben a karakterben hozza azt. Valencia James csodálatos testének játéka feledteti velünk a nehéz és nyomasztó témát, de hogy hogyan kerül a kultúránkba egy fekete lány afrikai kényszerházasságának a története, arról már végképp fogalmunk sincs.
Később aztán már mégsem voltunk mérgesek, mert a téma elvette a maradék életkedvünket is. Szó se róla, Bozsik körüljárta a problémakört, már ami a felszíneket illeti, felskiccelte, hogy mi minden szörnyűség történhet a négy fal között, de ennél tovább nem ment, így aztán az egész előadás nem több hatásvadászatnál. Ráadásul, akiknek látniuk kéne ezt a darabot, azok szinte biztos, hogy nem ülnek majd be rá, akiket viszont nem érint a téma, azoknak mégis mit kéne csinálniuk? Esetleg lehet rossz kedvük pár óráig, de ez ugyanannyira nem segít a bántalmazott a nőkön, mint az, hogy a múlt század elején élt egyszer egy Pipás Pista, akit kivégeztek, mert a feleségverő férjeket gyilkolászta. Még akkor se, ha történetesen ő maga is nő volt.
