Az Érzelmek Iskolájának nyitóelőadásán jártunk, ahol prof. dr. Bagdy Emőkétől megtudhattuk, kezdetnek az is elég lenne, ha hatéves korig a jobb agyféltekénk fejlesztenénk. Ha ismernénk magunkat, betegségeinkre se kéne kémiai zubbonyt húznunk, hiszen nem is nagyon lennének betegségeink.
Szeretünk vagy legalább is szeretnénk többet foglalkozni a lelkünkkel, ha a lelkünk lenne az egyetlen problémánk, amivel törődni kellene. A lelkünkkel foglalkozás alatt persze nem az unalomig túlmisztifikált közhely kellene, hogy elsőként az eszünkbe jusson, sokkal inkább van szó ugyanis jobb agyféltekénk fejlesztéséről. Prof. dr. Bagdy Emőke pszichológus, az Érzelmek Iskolája elnevezésű szemináriumsorozat első előadásán többek között ennek fontosságáról próbálta meggyőzni a nagyérdeműt, akik különben azért látogatottak el az eseményre, hogy meghallgassák előadását lelki egyensúly és önkarbantartás témában.
Jobbal emlékezünk
Mindenki szeretné jól ismerni magát, még az is, aki amúgy zsigerből tiltakozik az egész ellen, és egy sokkal racionálisabb világban él. Az önkarbantartás helyes módjának elsajátításán voltak feltehetően azok a többségében nők is, akik lementek a Független Pedagógiai Intézetbe, és az egy órás előadás után kérdéseket tettek fel a pszichológia megdöbbentően cuki nagyasszonyának. Eleinte úgy gondoltuk, hogy ez az előadás inkább érdekelheti a szülőket, hiszen nagyjából arról van szó, hogy bármit csinál az ember, két és fél éves koráig, öntudatra ébredésig úgyis a jobbára a jobb agyfélteke melózik, hiszen még nemigen tud az ember beszélni, járni, kifejezni. A bal agyfélteke szerepe igazából csak hat éves kor után indul be, nem véletlenül kezdjük tehát ilyenkor az iskolát. Később beláttuk, hogy valóban nem ártana megtudni azt is, mi történt kiskorunkban velünk, ahhoz, hogy igazán jól tudjuk, kik is vagyunk valójában.
Bagdy Emőke elárulta, a dolog, mármint a jobb agyfélteke fejlesztése nem lenne bonyolult, amennyiben a szülő, elsősorban az anya már a terhesség pillanatától ebben a szellemben viszonyulna magzatához, és szülés után is folyamatosan észben tartaná, hogy gyerekének a kezdetektől működik jobb agyféltekéje, amiben ő szépen, rendezetlen fotóalbumként tárolja a képeket, illatokat, érzéseket. A rendezetlenség a nagy kitolás az egészben, hiszen milyen egyszerű lenne levenni a polcról egy emléket 1982 szeptemberéből, amikor is a játszón úgy rámordult az emberre a kutya, hogy azóta is a hideg rázza, ha egy pudli megközelíti. Nagyon úgy fest, hogy mivel az emlékek előhozása nem így működik, amíg nem megy az ember pszichológushoz, csak abban reménykedhet, hogy érzelemgazdag gyermekkora volt.
Jobb, ha emlékezünk?
A világot elnézve keveseknek adathatott meg ez az érzelemgazdag gyerekkor, különösen, mivel a professzorasszony úgy véli, pontosan ezek az eltemetett emlékek betegítik meg az embert, mind fizikálisan, mind mentálisan. Bagdy szerint ezt kellene felismerni, és akkor "nem húznánk kémiai zubbonyt a bánatainkra". Most, hogy már "a sejtmemória létezése is bizonyított", nem kérdés, hogy minden rögzül bennünk, ami valaha a létezésünk pillanatától kezdve történt velünk. A hírnek aligha örülnek sokan, szülőként innentől kezdve még nagyobb az amúgy se kicsi nyomás, felnőttként pedig aggasztó a homály, ami a múltat fedi.
A gondolkodó ember valószínűleg folyamatosan sorra szembesül azzal, hogy nem tudja átlépni a saját korlátait, problémáinkat pedig aligha oldhatná meg egyetlen előadás (vagy akár előadássorozat is), mégis jó néha meghallgatni, hogy lehetnénk jobbak is, ha ahelyett, hogy a külsőségekkel foglalkozunk, saját magunkkal törődnénk, még akkor is, ha a változás mindig a legnehezebb dolog az életben.
Bambulj, magyar!
Pedig változnunk kéne, hiszen az előadásból kiderült, hogy meg kell értenünk az érzelmi világot ahhoz, hogy boldoguljunk a másikban. Jó hír, hogy ehhez a befelé figyeléshez akár harminc másodperc is elég tud lenni, sőt valójában ez történik, amikor elbambulunk. A gyerekeknél ez ugyanúgy működik, automatikusan programozódott dolog, "egyenesen a sejtekből'. Legalább kiderült, hogy nem véletlenül mondtam mindig anyámnak, hogy hagyjon bambulni, persze ő folyton kizökkentett.
Szóval az előadás fő konzekvenciája számunkra, hogy a neveléshez sok tapasztalat kell, az önismerethez lelki egyensúly, mindezek eléréséhez pedig meg kell változzunk, sokkal többet kell befelé figyeljünk. Ha valahogy ki tudnánk kapcsolni a gyorsuló világos közhelyet, talán sikerülne is a lelki énnel igazi érdemeiben törődnünk. A jobb agyféltekénk ugyan nem tud beszélni, de bőven tud képeket alkotni, amik érzelmi tartalommal bírnak, és amiket ha jobban ismernénk legalább azt megtudhatnánk, hogy kik vagyunk – ha már azt nem is, hogy miért.
(Érzelmek Iskolája, Prof. Dr. Bagdy Emőke előadása: Lelki egyensúly és önkarbantartás)
