Hosszas egyeztetés után sikerült lefixálnunk a forgatás időpontját egy császártöltési vándorcirkusszal. Télen, vagyis szezonon kívül Császártöltésen élnek, de tavasztól őszig járják az országot lakókocsijaikkal. Április 13-án indultunk Budapestről két kollégámmal Hajósra, ugyanis a társulat aznap ott tartotta előadását. Nem kevés prekoncepcióval vágtunk neki az útnak.
Gyerekkoromban én is voltam néhányszor cirkuszban, de nem sokszor. Azért nem vált rendszerré cirkuszlátogatásom, mivel annyira rettegtem a bohócoktól, hogy az unokahúgom bohócbabájának már a látványától is elbőgtem magam. Fóbiám azóta enyhült, ám mégis féltem egy kicsit ettől a világtól. Cigányélet ez – mondják sokan a vándorcirkuszosokra. Kínozzák az állatokat, dolgoztatják a gyerekeket – gondolják ezt igen sokan, bizonyára azok, akik még nem töltöttek el közel két napot egy utazó cirkuszcsalád társaságában.
Hajós, április 13. délután
Az előadás előtt fél órával érkeztünk meg a hajósi sportpályára, ahol már a kisminkelt, beöltözött társulat fogadott minket. A faluból szépen lassan sétálgattak a kisgyerekes családok a sátor felé, a lámák (Rómeó és Júlia), a 3 póni, a kecske két gidájával és a törpeszamár békésen legelészett a sátor melletti területen. Az idillt csak a gidákat egzecíroztató gyerekek zavarták meg, pontosabban a gidák anyja, aki minden erejével azon volt, hogy hófehér gidáit távol tartsa a bámészkodó gyerekektől. Néha Pumba, a minimalac is feltűnt a színen, de ő csak a kis kecskéket próbálta kihozni a béketűrésből. Mindeközben megtaláltuk Gyurit, a cirkusz vezetőjét, akivel megbeszéltük a menetrendet: felvesszük a műsort, majd maradunk még a sátorbontásnál és a költözésnél is, hiszen másnap már Nemesnádudvaron (Hajós melletti településen) tartották az előadást.
A társulat tagjai: a 7 éves Evelin, a 12 éves Adrián, a 19 éves Robert (ők hárman testvérek). Szüleik: Vera és Gyuri, valamint az új tag, a 19 éves Imola, és a segéd, akit csak Szegecs néven emlegettek. Szépen lassan beterelték a gyerekeket az állatok mellől a sátorba, mindenki elfoglalta a helyét, mi is megtaláltuk a kamerával az ideális helyet, Dani és én leültünk a hátsó sorban. Nem titkolom, nagyon tartottam attól, hogy az előadáson valami balul sül el, hogy nem lesz jó, hogy a közönség nem fogja élvezni, hogy elszabadulnak a kígyók, hogy leharapja Dani fejét az egyik láma, de azt sem tartottam kizártnak, hogy Tomit túszul ejti egy óriási bohóc. Nem így történt, az előadás jól sikerült, a gyerekek élvezték, vér sem folyt, Dani feje és Tomi is a helyén maradt.
Imola a kupolában
Gondolom, sokan voltak már vándorcirkuszban, vagy legalábbis a közelében, így nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy már a kezdés előtt fél órával felcsendül egy vendégcsalogató dallam (nem kevés decibelen), és az előadás közben is igen élénk hanghatásoknak vannak kitéve nézők. Itt ez a dallam a Monty Python's Flying Circus sorozatának intrója volt, végtelenítve. Amikor beléptünk a sátorba, a legkisebb túlzás nélkül mondhatom, hogy olyan érzés fogott el, mint amit Aliz érezhetett, amikor a nyúl üregébe zuhant (persze lehetne ezt egy durva jó triphez is hasonlítani, de ezt nem tesszük, mert mi nem élünk illegális szerekkel). Az előadás elkezdődött: tányérpörgetés, görgőkön egyensúlyozás, kutyaszám, Evelin kígyótánca, Gyuri és Robert zsonglőrszáma, Imola légtornája, Vera bohócszáma, egykerekű biciklizés, majd a műsor végén az ostorszám és a késdobálás: ettől rettegtünk a legjobban. Gyuri Vera testét dobálta körbe késekkel, eleinte még állva, majd fejen állva is, de bekötött szemmel is. Az adrenalinszintünk az egekbe szökött, de vérontás szerencsére nem történt. Bár Gyuri elmesélte, hogy nem egyszer fordult elő, hogy véletlenül belevágta a kést Verába. Vera combján és a kezén is láttunk hegeket. De Verát sem kell félteni, hiszen ostorszámában párszor Gyuri keze is megemlegette azt a néhány elhibázott centimétert.
Előadás után nincs pihenő, este 11-ig bontás és költözés
A műsor után összepakolták a sátrat, az állatokat, felpakoltak mindent a teherautóra és az utánfutóra. Mindenki segített: a 7 éves Evelintől kezdve mindannyian keményen dolgoztak. A költözködés közben nagyon sokat beszélgettünk a cirkuszosokkal. Robert elmondta, a tányérpörgetésre vándorcirkuszos nagyapja tanította meg, Evelin imádja a kígyókat, ő a kakasoktól fél. Ők beleszülettek a vándoréletbe, Robert és öccse, Adrián szintén szeretnének egy saját cirkuszt, ha felnőnek. A kemény fizikai munkához – ami a pakolással jár – hozzászoktak, ez legalább annyira az életük része, mint politikusainknak a láblógatás. Költözés közben Gyuri mesélt arról, mennyire nehéz is manapság a vándorcirkuszozásból megélni, majd arról is, a vándoréletbe született gyerekeknek az is teljesen természetes, hogy a szezonban mindig éppen oda járnak iskolába, ahol letáboroztak. És ezt a gyerekek sem bánják, nagyon sok új barátot szereznek így. Az árnyoldala természetesen ennek is megvan, hiszen a szociális fejlődés és a tanulás folyamata akkor haladhat egészséges mederben, ha a gyerek életében jelen van az állandóság, a biztonság és az odafigyelés – mondják a szakértők. A cirkuszos gyerekek életében az állandóságot az utazás jelenti, a biztonságot és az odafigyelést pedig a családjuk. A 7 éves Evelin vándorélete ellenére is kitűnő tanuló.
Nemesnádudvar, április 14. szombat
Korán reggel érkeztünk, hogy láthassuk, hogyan húzzák fel a sátrat. A nehezebb munkákat Robert, Szegecs és Gyuri végezte, a lányok főztek, készültek a délutáni előadásra, az állatokat etették. Imola és Vera nagyon érdekes történeteket mesélt nekünk. A 19 éves légtornász lány elárulta, ő nem beleszületett, ő privát ember, így sokkal nehezebben tud érvényesülni ebben a világban. Hirtelen úgy éreztük magunkat, mintha a Harry Potter könyvek magyar változatába kerültünk volna: Muglik és a tisztavérűek harca. A párhuzam valóban találó, hiszen ahogyan Imola is mesélte, egy privát embernek, mint amilyen ő is, sokkal nehezebb párt találnia. A beleszületettek általában nem nézik jó szemmel, ha fiuk, lányuk egy privát emberrel házasodik össze. Imolának két választása van, vagy összeáll egy beleszületettel – ami a fentiek miatt nem egyszerű –, vagy egy privát emberrel, aki hozzá hasonlóan szeretett bele a cirkuszéletbe. Vera szülei, nagyszülei és dédszülei is vándorcirkuszosok voltak, így ő mindenkit ismer a szakmában. Van egy bátyja és egy húga, mindannyian cirkuszoznak, de édesapjuk halála óta külön utakon járnak. Az utazó cirkuszos nők a szülés után már egy héttel a porondon vannak, nincs pihenés, nincs szülési szabadság. A gyerekeket pedig otthon tanítgatják a későbbi cirkuszi életre, figyelgetik, mi az, amihez ért a gyerek, mi az, ami érdekli, majd amint kiderül, mihez van kedve, tehetsége, azt fejlesztik vagy saját maguk, vagy tanárok segítségével.
Az előadás után
A nemesnádudvari műsor után elköszöntünk a családtól, akiknél jobb vendéglátókkal nem igazán találkoztunk még. Különös és igen felemelő érzés volt bepillantást nyerni ebbe a keserédes világba. Hosszú évek kemény munkája néhány gyerek mosolyáért? Igen, ez is benne van. Csak a pénzért csinálják? Valamiből meg kell élni, ők ehhez értenek, ebben nőttek fel. Ahogyan Gyuri is mesélte, nem egy olyan cirkuszos gyerekről tud, akik megpróbáltak boldogulni a munkaerőpiacon, de mindig visszatértek a cirkuszhoz, hiszen ehhez értenek, ebben jók. Akkor mégis mi ez? Szerelem, hagyomány, életforma? Igen. Mind, így egyben. Arra a kérdésünkre, vajon meddig érdemes ezt csinálni, Vera azt válaszolta: „Van, ami örök. Ahogyan kocsma is, úgy cirkusz is mindig lesz!” Visszagondolva erre a két különös napra, csak annyit tudok mondani, hogy Fellini, Almodovar, de még Kusturica is vért pisilt volna az irigységtől, ha tudta volna, milyen gazdag, színes és értékes a magyar vándorcirkuszosok élete.
(Köszönet Ács Daninak és Botos Tominak a videós segítségükért.)
