Az indiai tánccal kapcsolatban több tévhit kering, mint amennyi indiai gyorsbüfé van Budapesten. Somi Panni profi táncos helyrerakta a hiányzó puzzle-darabkákat, és tanítványai segítségével meg is mutatta. Az indiai templomi táncosnők ősi művészetétől a kurvákig, és vissza.
Somi Panni nem csak azért rettenetesen szimpatikus jelenség, mert borzasztóan vonzó és a légiesen könnyed mozdulataitól még egy egyszerű papucsállatka is hetykén megpödörné a bajszát, hanem azért is, mert lényegretörő, átlátható módon tudja átadni annak a tudásnak a lényegét, ami kicsit rendet vág az indiai táncművészetről alkotott elképzeléseink káoszában. Indiai tánc régen és ma című estje úgy épült fel, hogy Somi először mindig röviden elmesélte az adott szakrális vagy modern indiai tánc történetét, majd tanítványaival be is mutatta azt a közönségnek.
A templomok elszegényedése miatt a dévadászik kurvák lettek
Somi Panni
Somi Panni az ELTE-n végzett indológia-angol szakon. Ösztöndíjjal még az egyetem alatt bekerült egy indiai művészeti főiskolára, ahol klasszikus dél-indiai táncot, bharatanátjamot tanult. 1991 óta oktat klasszikus indiai táncot és indiai színjátszást Budapesten és lép fel önálló táncelőadásokkal Magyarországon és külföldön egyaránt. 1997-ben megalapította a mára már több, mint 300 előadást megélt Sivasakti Kalánanda Táncszínházat. A nemzetközileg is elismert társulat a klasszikus bharatanatyam– előadások mellett kortárs darabokat is bemutat.
Az indiai táncok történetét mindenki máshol kezdi. Az indiaiak mindenről azt állítják, hogy ami indiai, az több ezer éves múltra tekint vissza, ám ez a tánc esetében például nem így van. Somi elmondta, hogy az egyik legnagyobb becsben tartott indiai klasszikus tánc, a bharatanatyam mai formája két ősi táncból is eredeztethető. Az egyik az úgynevezett dévadászik tánca.
A dévadászik, "isten szolgálónői" egyfajta szakrális templomi táncot műveltek. Indiában már a XI-XII. században szokássá vált, hogy lányokat a templomnak felajánljanak, ott neveljék és táncossá képezzék őket. Ez életpályának sem volt rossz: az ilyen táncosok meglehetősen gazdagok voltak, drágakövet, aranyat kaptak a munkájukért. Ám idővel Indiát is elérte a gyarmatosítás. Dél-Indiában ezért a XIII-XIV-XV. században hanyatlásnak indult a gazdaság, az pedig már akkoriban is úgy volt, hogy először mindig a művészetek sínylik meg a válságokat.
A templomok tehát nem kaptak annyi támogatást, mint azelőtt, és a helyzet a XVI-XVII. századra tovább romlott. A XVIII. századra már nem is maradtak hagyományos értelemben vett templomi dévadászik. A XIX. századra pedig az egykori templomi táncosnőknek egyéb megélhetési forrás után kellett nézniük, ekkor alakult át a dévadászi szó jelentése: ekkorra már nem a táncos elnevezése, hanem a prostituálté.
A Nyugat elvette, aztán vissza is adta a tánc becsületét
Vannak olyan dél-indiai falvak, ahol senki nem foglalkozik tánccal, hanem az ősi mesterséget űzik: ezeket dévadászi falvaknak nevezik. Ez a helyzet persze nem vet jó fényt azokra, akik valóban csak az indai táncnak kötelezték el magukat. a XIX. század végén és a XX. század elején is megvetendőnek tartották maguk az indiaik is a táncot, annyira rányomta a bélyegét a dévadászik elkurvulása a táncművészetre, hogy azt csak titokban művelték, tabuként kezelték.
Somi Panni a Sivasakti Kalánanda Táncszínház táncosaival és Gubányi Gréta, Németh Tamás, Szűcs Judit és Zsuppán Fabiola segítségével a színpadon azt mutatta be, hogyan is táncoltak annak idején a valódi dévadászik. Számos szakrális tánc után pedig az indiai tánc jelenéről is szólt. Mint elmondta, a XX. század elején a balettvilágban egyetemes változás következett be: a szerzők, koreográfusok valami egzotikusra vágytak, olyan világokat akartak bemutatni a balett nyelvén a közönségnek, ami kuriózumnak számít.
Így találtak rá Indiára, és annak elfeledett, szőnyeg alá söpört táncművészetére, melyet a nyugati színpadokon sikeresen ültettek át a balett nyelvére. A siker őrületes volt, India divatos lett. Egyre több táncos utazott ki a földrésznyi országba, hogy megismerkedhessen az ősi tánccal, és ennek a folyamatnak köszönhető, hogy India rehabilitálta saját táncművészetét és gomba módra nőttek ki a földből a tánciskolák. Míg először a nyugati gyarmatosítók hatására vált szégyenné az indiai tánc, pár évszázaddal később a Nyugat adta vissza ennek a mesterségnek a tisztességét.
A hagyomány ápolása nem az ismételgetésekről szól
Somi Panni elmondta, hogy az indiai tánc hagyományának ápolása nagyon fontos, ám ha az adott hagyomány nem élő, tehát nem alakul, nem csiszolódik a korral, nem fejlődik, akkor akár ki is lehet dobni a kukába. Az indiai tánc művelői Keleten és Nyugaton egyaránt fontosnak tartják a szakrális táncok elsajátítása és gyakorlása mellett ezek fejlesztését, alakítását, a modern világra átültetett verziójuknak a megfogalmazását, terjesztését. Egy hagyomány nem akkor él, ha állandóan ugyanazt ismételgetjük, hanem akkor él, ha azt fejlesztjük, csiszoljuk, átörökítjük az újabb generációknak.
