Equus a Tháliában: nem vak ez, bátor!

Bár elvileg kötelező olvasmány, az Equusra mégse sokan emlékeznek. Talán azért sem, mert a széplelkű irodalomtanárok nemigen tudtak mit kezdeni Peter Shaffer 1973-as, világhírű könyvével, melynek középpontjában egy vallási dogmatizmustól szexuálisan frusztrált kamaszfiú és pszichiátere állnak. Vajon hogyan beszélt volna Margit néni a gimiben a ködös éjszakáról, mikor a főhős meztelenül vágtatva extázisba kerül verítéktől csatakos lován? Hát ezért.

Színházi berkekben ugyanakkor az Equus már-már alapmű, bár fókusza a kétségbeesett tinédzser helyett inkább a kétségbeesett középkorú pszichiáterre tolódott. Játszotta Alec Baldwin színházban, Richard Burton filmen (bár azt a művet maga az író is megkérdőjelezte), a legújabb Equus-hullámban pedig Londonban, majd a sikert követően a Broadwayn Harry Potter maga, vagyis Daniel Radcliffe (17 évesen és meztelenül, ami azért okozott némi zavart a Potter-rajongók körében). A magyar ősbemutatón a Darvas Iván-játszotta pszichológus az akkori kritika szerint kissé modorosan, de dühkitöréseiben hitelesen alakította Martin Dysartot, a kiégés felé közelítő pszichiátert, aki felvállalja a 17 éves Alan Strangot páciensként, miután az egy éjjel megvakított hat lovat egy patakéssel. A Thália mostani előadásában Alföldi Róbert kapta a pszichiáter kényelmesen csillogtatható szerepét. És melyik színész ne szeretne egyetlen előadásban ilyen összetett karaktert megformálni? A kiváló dramaturgia ráadásul megannyi kikacsintásra is okot ad, amelyet Alföldi nagyszabásún hoz is. Picit modorosan, de láthatólag felszabadultan.

Miért most?

Izgalmas kérdést feszeget az Equus, már amennyiben a vallás mint olyan izgalmasnak számít manapság, annyi más dogma között – és az egyetlen kérdés, amely a fejemben járt az első felvonás végén, hogy vajon miért is éppen most volna itt a magyar Equus újrajátszásának ideje. Jobb híján azt lehet gondolni, hogy Dicső Dániel szeretett volna valami megrázót behozni első nagy előadásaként, és lássuk be, a szereplőgárdát és az előadás körüli marketinget tekintve ez sikerült is. De igen kemény embernek kell lennie annak, aki elsőre olyan neveket rendez, mint a már emlegetett Alföldi, a bírónőt alakító Béres Ilona, vagy éppen a szülőket formáló Kútvölgyi Erzsébet (aki anno az ősbemutatón az Alant csábítani vágyó Jillt játszotta), és az erőszakosságig frusztrált ateista apát játszó Kőszegi Ákos. A fiatal rendezőnek nem is igazán sikerült megugrania a saját maga által magasra tett mércét.

Az előadás ugyanis lehetett volna ennél sokkal robbanékonyabb. Megrázóbb, hiszen a mű erről szól: az elsöprő vágyakról és érzelmekről, melyek után a pszichiáter hiába sóvárog, önmagában már sehol sem leli, így válik iriggyé kezelt "fia" képei iránt – és igazán itt jönne a képbe a darab alapkérdésének szánt ki kezel kit-szindróma. De ez ebben a játékban és gondolatiságban nem jött át, a premieren legalábbis hibádzott tegnap. Nem éreztem azt a fajta irigységet, amit kellene, csak a pszichiáter kiüresedését. Meg a darabét, melyben nem karakterfejlődés történik, hanem monológokban hajtogatják hosszasan, ki hol tart épp jellembeli előrelépését tekintve.

És a lovak... A lovakat emberekkel eljátszani, nos, ez 15 éve még izgalmas lett volna, de manapság ennél több kellene egy ilyen darabba. Persze nem lehet igazi lovat vinni a Tháliába (ami kár, mert a Radcliffe-féle Equusban az rendkívül erős volt), de itt nekem egy picit bicegett a dolog. A színpadkép statikussága sem jött be, semmi nem volt benne abból a dinamizmusból, amit egy 2011-es feldolgozásban várna az ember. Nem azért, mert mindenáron meg kell újulni, hanem mert érdemes. Szóval bár érthető az elgondolás, az mégis unalmassá vált. Kivéve akkor, amikor a fiatal Szamosi Donáth játszott.

New York-i modellből pesti színész

A pletyka szerint Donáth New Yorkból jött haza a szerepre, bár pont itt a Tháliában (pontosabban a Stúdióban) rendezte már őt tavaly Dicső Dániel, a flimvászonról színpadra álmodott Bertolucci-féle Álmodozókban is. Akkor Haumann Máté mellől lehúzta a kritika, de az Equust egyértelműen ő tette élővé a darab premierjén. Ártatlan volt, sérülékeny és agresszív, bele lehetett látni a kamasz fiúk minden frusztrációját. Attól, hogy modellként másként volt kénytelen megtanulni használni a testét, mint ha eredetileg is színésznek nevelkedett volna, másként is jeleníti meg a testiséget a színpadon. Mintha mindig pontosan tisztában lett volna azzal, hogyan is mutat ő éppen – miközben ez mégsem magamutogatásként, hanem érző tudatosságként jött át. Méltó párja volt Alföldi Róbertnek.