Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem csak a gyógyszerek és terápiák vannak hatással arra, milyen gyorsan leszünk jobban, ha egy-egy betegség vagy műtét után gyógyulunk. Az sem mindegy, mit viselünk, egyes ruhadarabok ugyanis képesek felgyorsítani a regenerálódást.
Bár az orvosok által viselt fehér köpeny a legjellemzőbb látvány, ha kórházban járunk, egyre színesebb viseletekkel is találkozhatunk. Szerencsére egyre lazábbak a szabályok a kórházi viseleteket tekintve. Hogy mi az oka annak, hogy már nem kell flanelpizsamát és hálóinget hordanunk frottírköpennyel, nem csak megszokás kérdése. Tudományos ok áll a hátterében.
Több oka van annak, miért a fehér szín terjedt el a kórházi személyzet körében, holott az elmúlt évszázadok során jó ideig nem volt egyértelmű szabályozás. A 19. század során az orvosok inkább a méltóságot és felsőbbrendűséget sugárzó, fekete, öltönyszerűen formális ruhákhoz nyúltak, ha meglátogatták pácienseiket. A fekete ráadásul a halál iránti tiszteletadás szimbólumaként is ismert volt, s bizony akkoriban sokkal gyakrabban kellett a gyógyítás mellett a rossz hírt is bejelenteniük a családok számára, s ehhez is kifejezetten illett a komor megjelenés. A változást a múlt század eleje hozta meg, akkoriban vált világszerte általánossá a fehér köpeny.
A gyógyulás színe?
A reményt jelző fehéret a 19. század végén öltötték magukra először a gyógyító foglalkozásúak, a gyógyulást és a felépülést próbálták öltözetükkel is szimbolizálni. A színválasztás másik oka a higiénia volt, a fehér ugyanis csak akkor igazán fehér, ha tiszta marad, így vált látványossá, hogy frissen és remélhetőleg baktériummentesen állnak szolgálatba. Könnyű volt fertőtleníteni és mosni is, hiszen nem fakult, ideális választás volt tehát egy olyan munkához, ami gyakori fertőtlenítést kíván.
Az emberek számára a fehér köpeny az évek múlásával egyre inkább a megbízhatósággal és a szakértelemmel párosult, a kórházak folyosóin kitűnt a személyzet a látogatók közül, leegyszerűsítve a kommunikációt is.
A betegek számára egész más okból terjedt el a kórházi formaruha, a nyitott, hálóingszerű köpenyek használata. Míg az általános higiénia nem volt túl fejlett, s a mosógépek sem könnyítették meg az emberek dolgát, bizony nem mindenki rendelkezett folyamatosan makulátlan, hozzáférhető váltás ruhával. Az emberek jelentős részének ráadásul a ruhásszekrénye is csak pár rend öltözetet rejtett, az ünnepit, és sokszor csak egy adag hétköznapi öltözéket.
Természetesen a kórházak steril világába ezek nem illettek bele, nemcsak azért, mert sokszor rongyosra hordták őket, vagy nehéz volt hozzáférni a betegek testéhez, de koszosak is voltak. A kórházi hálóingek elterjedését tehát a praktikum vezette, az elmúlt évtizedekben azonban már szinte mindenhol megengedőbbek azzal kapcsolatban, ki mit visel, amíg a kényszerű vendégséget élvezi.
Nem mindegy, miben gyógyulunk
Annak, hogy kedvenc, kényelmes, ránk szabott ruháinkban maradhatunk kórházi tartózkodásunk alatt is, több szempontból fontos, komoly pszichológiai okok rejlenek a hátterében, miért is engedékenyebbek világszerte azzal, mit viselnek a betegek.
A nyitott hátú, altestet szabadon hagyó és felfedő köpenyek még mindig sok országban gyakori viseletnek számítanak a kórházi betegek számára. Egyes orvosok azonban azzal érvelnek, hogy ezek a ruhák megfoszthatják a pácienst méltóságuktól és önbecsülésüktől, és a passzív és alacsony státuszú betegszerepbe kényszeríthetik őket.
A kanadai McGill Egyetem egy montreali kórház szokásait megfigyelve vizsgálta meg nemrég, vajon számít-e a gyógyulás hosszát és minőségét tekintve az, hogy viselhetnek-e például alsóneműt bentlétük alatt a betegek, vagy éppen hálóinget adnak rájuk olyankor is, ha a beavatkozások nem indokolják a hátul nyitott ruhadarabot.
„Számos mód van arra, hogy a kórházi rendszer traumatizálja a betegeket, és ezek egyike az, hogy eltávolítjuk a betegek ruháit, és egy kissé személytelenítő, uniszex kék köntösbe tesszük őket, olyankor is, amikor ez nem is szükséges” – nyilatkozta a témával kapcsolatban dr. Todd Lee, a montreali McGill Egyetem orvostudományi adjunktusa.
Bár a vizsgálat idején a műtétek és kezelések 56 százalékában nem lett volna szükség a viseletet korlátozni, mégis csak a betegek 25 százalékának hagyták, hogy saját, magával hozott ruháit viselje, és mindössze 11 százalékukon volt alsónemű.
A kutatók szerint a kórházi köpenyek kérdése a betegek méltóságát csökkentő következményekkel járhat. Nemcsak a kórházban átélt negatív érzéseket társítják hozzájuk, de szerepet játszhatnak a kórházi tartózkodás utáni egészségi állapotban is.
Posztkórházszindróma
Az elmúlt években azzal is sokat foglalkoztak a kutatók, vajon miért van, hogy a betegek jelentős része ugyan gyógyultan tér haza, de viszonylag hamar újabb betegséggel jelentkezik kórházi kezelésre. A jelenséget dr. Harlan Krumholz, a Yale School of Medicine orvostudományi és közegészségügyi professzora azzal magyarázza, hogy a betegek egy nagyon sebezhető periódusban hagyják el az intézményt, melyet ő posztkórház-szindrómának nevezett el. A felépülő test és a stresszes kórházi élmény kombinációja miatt az emberek kevésbé képesek kivédeni az új betegségeket. A fájdalom, a magánélet hiánya, az idegenek által végzett vizsgálatok és egyéb tényezők traumatikussá tehetik ezt az időszakot – írta egy 2013-as cikkében.
Már akkor javasolta, hogy mindezeket enyhítendő, engedjék meg a betegeknek, hogy a saját ruháikat viselhessék, amíg bent fekszenek.
„Ez segít a betegeknek megőrizni önbecsülésüket és orientációjukat, valamint emlékezteti az egészségügyi szakembereket, hogy ismerjék el őket emberként.”
Az ötletet gyakorlatba is ültették, s a betegek háromnegyede kifejezetten örült, hogy a saját ruháit nem kellett lecserélnie, a többiek számára mindegy volt, mit hordanak – de senki nem sírta vissza a kórházi egyenruhát. Azt, hogy maguk választhatták meg, miben gyógyuljanak, nemcsak kényelmi szempontból, de önbecsülésük és méltóságuk okán is fontosnak tartották.
