Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Miért van az, hogy az edzőnk nem érti, én csak annyit szeretnék: a gyerek élvezze a sportot??? Miért veri a gyereket? Miért üvölt vele?
„Emma sírva jött ki a vívóedzésről. Megkérdeztem, mi a baj, és elmesélte, hogy az edző ordított vele. Közvetlen közelről, bele az arcába. És előtte megcsapta őket a pengével is, mert szerinte nem dolgoztak rendesen. Leállítottam a motort, és azt mondtam, akkor most visszamegyünk, és beszélek az edzővel. Emma tovább sírt, és nem mert odajönni” – meséli Péter. „Nem gondolom, hogy világbajnok lesz belőle, azért jár vívni, hogy sportoljon, és megtanulja, hogy sportolni fontos és jó.”
„Samu nem akart kosáredzésre menni. Nem értettem, miért, eddig nagyon szerette. Lassan kibukott, hogy fontos meccsre készülnek, és ő nem tartozik a favoritok közé. Az edzés legnagyobb részében a padon ül, ha be is áll, nemigen passzolnak neki, és a csoporton belül kialakult a bénák és a menők tábora, amiben ő a bénák közé tartozik – meséli Juli. Nem gondolom, hogy sztárkosaras lesz, de örülök, hogy mozog, eddig jól érezte magát edzésen, most viszont odalett az önbizalma. Már nem jó élmény neki lemenni.”
„Panka tornász. Egyszer csak bejelentette, hogy utál versenyezni. Meglepett, mert eddig kifejezetten szeretett, és ügyes is, egész jó eredményekkel. Beszélgettünk, és kiderült, az edző azt mondta nekik, hogy aki rosszul fog szerepelni a következő versenyen, arra nagyon mérges lesz. És ő fél, mert mi van, ha valamit elront? – meséli Kata. Nem hiszem, hogy a szertorna lesz az élete, de élvezi, szeret lejárni, szereti a lányokat. Örülök, hogy jó élmény neki az edzés, és nem értem, miért kell ilyen terheket rátenni.”
„Dávid teljesen kiborult az egyik edzés után, láttam, hogy maga alatt van. Kiderült, hogy az edző rettenetesen kiabált vele a többiek előtt, lusta disznónak nevezte, és azt is mondta, hogy így biztosan nem viszi semmire. Kinyomtattam egy angol nyelvű szakcikket, ami arról szólt, hogy ez nem edzés, hanem gyerekbántalmazás, lementem az uszodába, az edző kezébe nyomtam, aztán sose mentünk oda többet” – meséli Anita.
Én azt szeretném, hogy érezze jól magát
Mi a közös a fenti történetekben? Az, hogy az edző, a szülő és a gyerek szempontjai között alapvető különbség van, és emiatt valami nagyon félrecsúszott. Nekem is sikerült annak idején meglepni a saját edzőnket azzal, hogy közöltem, számomra alapvetően az a fontos, hogy a lányaim jól érezzék magukat, miközben sportolnak.
Az edzőnek viszont legtöbbször az a fontos, hogy minél sikeresebbek legyenek a tanítványai a versenyeken. Érthető, ez méri az ő teljesítményét, ez mutatja az egyesület sikerét, sőt ezen múlhatnak támogatások, amin pedig az egyesület boldogulása.
Ha a gyerek azért jön ide, hogy jól érezze magát, akkor nem lesz bajnok, mert bajnok azokból lesz, akik képesek másfélszer annyit edzeni – vélik az edzők, és igazuk van. Egyfelől. Másfelől meg nincs, mert sikerélményt akár azok is kaphatnának, akik nem lesznek majd világbajnokok.
Mégis, gyakran elvesznek azok a gyerekek, akik számára a választott sport inkább egy komolyan vett hobbi, mint véres-verejtékes élethivatás.
Gábor bá’ kiabált, mégis szerettük
Volt nekem egy vívóedzőm gyerek-kamaszkoromban, Gábor bá’. Előfordult, hogy kiabált velünk, vagy mérges volt. Tiszteltük, de nem féltünk tőle, sosem volt megalázó vagy megsemmisítő. Mérges volt, ha lusták voltunk, ha rendetlenkedtünk, kaptunk is érte, de nem minősített soha. Nagyon szerettük, pedig szigorú volt, de vicces is, igazságos. És gondolom, hogy jó szakember volt, mert több – azóta már – olimpiai bajnok került ki a kezei alól, azok közül a(z akkor még) gyerekek közül, akikkel együtt edzettünk.
Biztos vagyok benne, hogy látta, kik a különösen tehetségesek, velük kicsit többet is foglalkozott külön, de sosem éreztük azt, hogy lenne kedvence, és amennyire tudom, akkori csapatunkból senki nem lett roncs vagy súlyosan lelki sérült.
Egészen biztos tehát, hogy az edzői szigor és időnkénti kiabálás, ha jól alkalmazzák, nem tesz tönkre egy gyereket sem, sőt félni sem fog az edzőtől, és nem fogja megutálni. De ahogy a cikk elején idézett példák is mutatják, lehet rosszul is csinálni, amivel viszont komoly sérülést lehet okozni a gyerek lelkében.
Szolgáltatás vs élethivatás?
Erről a legkevésbé szokott szó esni, a téma általában különösen érzékeny. De legyünk őszinték: legalább 95 százalékban a szülő számára a gyerek sportja egy szolgáltatás. Ő befizeti a havidíjat, a gyerek sportol, az edző foglalkozik vele, a gyerek mozog, közben jól érzi magát, és vannak haverjai. Ha innen nézzük, a legkevésbé sem férhet bele, hogy az edző pengével úgy ráver a gyerekre, hogy belilul a helye, az arcába ordít, fenyegeti, vagy hagyja, hogy a többiek lenézzék. Nem ezért fizetek – hőbörögnek a szülők, és igazuk van.
Az edzők szemszögéből nézve ez egy hivatás. Szenvedély. Az életük. Nagyon rosszulesik nekik, ha valaki „csak” mint egy szolgáltatásra tekint a sportra, mert nekik ez sokkal több. Ezzel kelnek, ezzel fekszenek, gondolkoznak azon, melyik gyerekkel mit csináljanak, versenyekre járnak hétvégén családi ebéd helyett, és minden egyes sportban megvan a sok plusz, amit az edzésmunkán kívül bele kell még tenni, és amire sokszor nem is gondolunk. De ha a vívók, tornászok, kosarasok, úszók stb. szüleivel beszélgetünk, kiderül, minden sportban van még egy csomó dolog, amit az edzők tesznek bele, és ami elsőre nem is látszik.
Érthető, hogy az edző és az egyesület számára az az öt százalék a legfontosabb, akiben benne van a potenciál, hogy bajnok legyen. Fontos persze a többi is, mert egyetlen egyesület sem él meg a legjobb öt százalékból, de a tömeg tulajdonképpen csak a hátország. És nagyon nehéz megtalálni azt a balanszot, amikor elég figyelem és kapacitás jut a legjobbakra, de azért a nem annyira legjobbak boldogságszintje is figyelembe van véve.
Lelke is van, nem csak teste
És sokszor pont ez teszi nagyon nehézzé, hogy a komolyan vett, hobbiszintű sport megadja az igazi sikerélményt a 95 százaléknak is. Vagy legalábbis azt, hogy többet kapjon a gyerek, mint amit feláldoz. Néha a kapacitás hiányzik, néha a szándék, néha egészen más a gyerek/szülő és az edző felfogása arról, mi motiváció és mi agresszió.
Sokszor nincs elég hely ahhoz, hogy a nem annyira ügyes gyerekek is annyit játszhassanak, mint a legjobbak. Sokszor nincs elég idő arra, hogy a középmezőnynek is megkeressék azokat a versenyeket, ahol esélyesként indulhatnak. Sokszor nem ismerik fel, hogy amit motiváló mondatként mondtak, az a gyerekre nyomasztó teherként ül rá. Sokszor nincs elég empátia ahhoz, hogy megértsék, az edző nemcsak a gyerek testéért felel, hanem a lelkéért is, és törött lélekkel nem lehet szárnyalni.
