1.
1. nap
Áll a gyerek a kölcsönlécen, remegve szorítja a kölcsönbotot, könnyben úszó szemével a tekintetembe kapaszkodik, a francba, miért találtuk ki, hogy már nyolc éves, ezért meg kellene tanulnia síelni? Anya, ez csúszik, persze, kicsim, az a dolga, mosolygok, közben látom, ijedt. Óvatosan élezget fel a domboldalon, ne engedj el, Anya, menj csak, mondja Pali bácsi, a síoktató, ellesz velem.
2. nap
Két-három métert hóekézget a bébipályán, néha nagyot esik, ilyenkor dühbe gurul, újra elfutja a szemét a könny. Pali bácsi is elmegy teázni, hát ketten maradunk. Anya, jó a síelés, csak azt utálom, hogy olyan nehéz felmenni. Hát… próbáld ki a felvonót.
A bébipálya szélén körbefutó kötél egy-egy csigán forog, bele kell kapaszkodni, és már húz is fel. Ilyet nem próbáltam még, sőt, igazság szerint életemben keveset és rosszul síeltem, utoljára évekkel a születésük előtt. Mielőtt belekapaszkodna, én akarom kipróbálni, kezemből kicsúszik a kötél, léceim összegabalyodnak, botommal halántékon vágom magam, férfinadrágtartóval megerősített kínai sínadrágomban hanyatt kalimpálva, ellenállhatatlan látványt nyújtva kis híján magamra szakasztom a síóvoda felvonóját. A gyerek röhög, nekibátorodik: EZ menni fog neki is. Megy is.
3. nap
Pályaszállásunk van különben, remek panzió a hágóban. Az első két napban gyalog sétálunk le a kezdő pályához, meg vissza, a harmadikon Pali bácsi szánhúzókutya-módra befogja a gyereket, s ezen az istrángon ereszti le a völgybe. Délután a fiam megtanul felvonózni a tökönverős felvonón. A felénél kiszállunk, mert a pálya felső szakasza már meredek, óvatosan lehóekézünk. Valakitől, aki beül egy teára a melegedőbe, kölcsönkapok egy bérletet, neki jegyet veszek. Egy euróba kerül egy menet. Épp, mint a forralt bor, a kávé és a sör a melegedőben.
4. nap
Beruházok egy-egy háromnapos bérletre, szívom a fogam kissé az áráért, mert a kettőnké több mint nyolcvan euró. Nem tudom, hogy ez relatíve sok vagy kevés, mindenesetre nekünk itt és most sok.
De a gyerek lelkesen megy fel és le, tud kanyarodni, magabiztosan kikerüli az akadályokat. Együtt megyünk fel, együtt csúszunk le, szépen, komótosan, kanyarogva.
5. nap
Unja a komótos kanyargást, kiszáll a felvonóból, és nem vár meg, hiába jajveszékelek, hogy óvatosan, meg lassan, meg nem golyóba’ lemenni, megy ez a gyerek, bizony, golyóba’.
6. nap
Magához int a felvonós ember, kifogásolja, hogy félúton kiszállunk a felvonóból, ezt nem lehet, mert valami műszaki problémát okoz. Keveset értek ezen a nyelven, még kevesebbet beszélek, egyszerre minden nyelven próbálom könyörgőre fogni, de hiszen moj szin iszt ájn beginner na lizse, és ez itten nagyon déndzsöruz, de a felvonós ember hajthatatlan. Összeszorul a szívem, jaj istenem, olyan baromi magasról kell lejönni a pici fiamnak, mennek, mint az őrültek, elsodorják, mi lesz vele? Megkísérlem rávenni Pali bácsit, intézkedjék, de Pali bácsi csak mosolyog a bajsza alatt, hát menjetek csak végig, ha ez a rend, le tudtok jönni.
Jeges félelemmel kísérem a gyereket a pálya tetejére, nagyon vigyázz, kisfiam, szép lassan, óvatosan, a gyerek vigyorog, elindul, én utána, jaj istenem, nem foghatom meg a kezét, még csak nyolc éves, úristen, ki az, aki ott száguldott el mellette fél méterrel, idefigyelj te ott piros sapkában, ha még egyszer ilyen közel mész hozzá, hát elevenen megnyúzlak, és te ott a snowboardon, mit képzelsz, nem látod, milyen kicsi?????!!!!
S míg én remegő térdekkel aggodalmaskodom, tyúkanyó a sípályán, a gyerek kipirulva, mosolygósan integet a botjával. Már felfelé jön a felvonón.
Szemmel se tudom már követni, nemhogy léccel.
Megint egy kicsit távolabb került.
Brumibaby
