önértékelés 2 - Dívány

Vannak, akik mintha rendíthetetlen önbizalommal jöttek volna a világra, másokat szerető és támogató családi környezetük vértezett fel alacsony önértékelés ellen. Jócskán vannak ugyanakkor olyanok is, akiknek mindez jóval nehezebb ügy, és akik úgy érzik, sokkal előrébb tartanának az életben, ha kicsivel több önbizalmuk lenne. Vajon mi különbözteti meg egymástól a két csoportot?

Emlékszel az Amerikai pite 2. című filmből arra a jelenetre, amikor Victoria és Jessica egy ruhaüzletben beszélgetnek az ún. hármas szabályról? A törvényszerűség azt mondja ki, hogy a srácoknál 3-mal kell osztani, a csajoknál 3-mal szorozni a beismert szexuális partnerek számát. Tehát amikor Vicky azt válaszolja Kevinnek, hogy csak 1 fiúval feküdt le a nyáron, akkor igazából 3-mal. Amikor Kev azt kamuzza, hogy 3 lánnyal volt, akkor igazából csak 1-gyel. Mi a helyzet a való életben? Hogyan hat a korábbi szexuális partnereink száma az önértékelésünkre?

Nem számít, ki vagy, az ország melyik pontján élsz, mivel foglalkozol, hány diplomád van. Ha gyereket nevelsz, vannak dolgok, amiket el kell mondanod neki, méghozzá rendszeresen, akkor is, ha sok a stressz az életedben, krízisen mész keresztül vagy az anyagiak miatt aggódsz. Ha pszichés szempontból képes vagy szilárd alapokat adni a gyerekednek, nagyobb eséllyel válhat belőle egészséges, ellenálló, boldog felnőtt, olyan, aki másokhoz is kapcsolódni tud.

Gyerekként sok energiát fektetünk abba, hogy a szüleink elismerjenek minket. Aztán ahogy növünk, egyre inkább függetlenedünk, a saját lábunkra állunk, és legalább egy bizonyos mértékig megbékélünk magunkkal. A gyerekünk születésével viszont egy újabb teszt elé kerül az önbecsülésünk. Újra félünk hibázni!

A tulajdonságaink, véleményeink, teljesítményeink értékelésében gyakran segít, ha kontextusba helyezzük, azaz másokéval vetjük össze őket. Aki volt már osztálytalálkozón, tudja, miről beszélek. Ilyenkor szembeszökővé válik, ki hol tart, mit ért el eddig a kortársaihoz képest. Ha azt tapasztalod, hogy legalább olyan jól alakultak a dolgaid, mint a többieknek, megnyugszol. Ha viszont úgy látod, mindenki lehagyott, elégedetlen és szomorú leszel. A felfelé történő összehasonlítás, amikor egy másik embert sikeresebbnek, gazdagabbnak, okosabbnak, szebbnek, boldogabbnak értékelünk saját magunknál, rendkívül nyomasztó tud lenni. De mi van akkor, ha a szerelmünk az a személy?

Talán te is felfigyeltél már arra az érdekes mintázatra, ahogyan sokan az érzelmeikről, különösen az emberi kapcsolatokban felbukkanó érzelmeikről beszélnek. Gyakran úgy utalnak rájuk, mintha nekik az égvilágon semmi közük nem lenne hozzájuk, mindig csak valami külső dolog, személy vagy történés készteti őket arra, hogy bizonyos módokon érezzenek. Addig nyaggatott, hogy teljesen kikészültem. Olyat szólt, hogy hirtelen elöntötte az agyamat a düh. Nem támogat eléggé, ezért érzem ilyen elhagyatottnak magam. Ismerős? Miért mondunk ilyeneket?

Bár a traumákat legtöbbször szélsőséges, életveszélyes eseményekhez kötjük, korántsem korlátozódnak a természeti katasztrófákra, balesetekre, háborús élményekre, erőszakos támadásokra. Ebbe a kategóriába tartozhat minden olyan tapasztalat, amely az egészséges mentális működést megakasztja, összezavarja. Vannak tehát olyan traumák, amelyek kevésbé észrevehetők, de attól még mélyek, és az egész későbbi életünket befolyásolhatják – hacsak nem teszünk tudatosan a feldolgozásukért.

A sebezhetőség nem gyengeség. Vállalása az emberi mivoltunkról tesz tanúbizonyságot, valódivá tesz és éppen ezért vonzóvá, elérhetővé, akihez más is kapcsolódni szeretne. A kérdés csak az, melyikünk meri megtenni az első lépést?

A szerelemről rengeteg hiedelem él a fejekben, legtöbbjüknek nem is feltétlenül vagyunk a tudatában. A párkapcsolati boldogságról szóló direkt és indirekt tanítások kis korunktól fogva bemásznak a bőrünk alá, hogy aztán szinte észrevétlenül alakítsák az elvárásainkat, az elégedettségérzésünket, hassanak a viselkedésünkre. Időnként érdemes elővenni, megnézegetni és végiggondolni őket, mennyire hasznosak, relevánsak a 21. század elején.

Klaus Grawe ismert pszichoterápia-kutató vizsgálatai szerint minden ember általános önértékelését nagyban befolyásolja 4 pszichológiai alapszükséglet gyermekkori kielégítettsége. Ha ezeket felismerjük, önmagunkat is jobban megértjük, és a gyerekeinknek is tudatosabb szüleivé válhatunk.

„Már megint elcsesztem.” „Totál idióta vagyok”. „Hihetetlen, hogy még mindig itt tartok.” Ismerős mondatok? Bár időnként mindannyian beleesünk a túlzott önkritikusság csapdájába, vannak, akiknél a legkisebb hiba is a negatív belső beszéd gyötrő hullámait indítja el, hogy aztán órákig azon pörögjenek, mit csináltak rosszul. Szerencsére van kiút: az önmagunkkal szembeni túlzott szigor ugyanúgy megváltoztatható, mint bármilyen más szokásunk. De csak akkor, ha tudjuk, milyen tényezők tartják fenn.

Nem könnyű nézni és tűrni, amikor a gyerekünket kirekesztik az óvodás barátai. Szeretnénk cselekedni, megvédeni vagy buzdítani őt, hogy mihamarabb véget érjen a bánata. Pedig a legnagyobb támogatást sokszor éppen azzal adjuk meg, ha hagyjuk szomorkodni. Ha megteremtjük azt a biztonságos hátteret, ahol ezt megteheti.