A kamaszokat hajlamosak vagyunk leértékelni viselkedésük, öltözködésük, kiforratlanságuk, dacosságuk miatt. Pedig éles helyzetben éppúgy képesek és hajlandók segíteni – akár életet is mentenek.
A másokkal való együttérzésnek sokféle formája lehet. Segíthetünk egy szorult helyzetben lévő családtagunknak vagy barátunknak, de kiállhatunk és támogathatjuk a társadalmi kisebbségeket is.
„Személyes felelősségemnek éreztem, hogy a hozzánk érkező felajánlásokat azokkal is megosszam, akik még inkább rászorulnak” – mondja dr. Ficzere Andrea orvos, a Fogjunk össze kezdeményezés megálmodója. Andrea még a járvány elején hozott létre többedmagával egy weboldalt, amelyen keresztül koordinálták az egészségügyi dolgozóknak szánt adományokat. Hova fejlődött a projekt? Milyen sikereket értek el eddig, és hol tartanak most? Mire lenne szüksége azoknak, akik ma is a frontvonalban küzdenek mindannyiunk egészségéért? Interjú a kórházak sokszor láthatatlan, de annál fontosabb munkatársairól, veszteségekről, megerősödésről és a krízis nem várt pozitív hozadékairól.
Néha tényleg úgy érzem, párhuzamos univerzumok léteznek a Földön. 2020 májusában a magyar kormány azt tartotta az egyik legsürgetőbb intézkedésének a járvány első hulláma alatt, hogy belerúgjon egy többszörösen marginalizált csoportba, a transz emberekbe. A 33-as paragrafusként elhíresült törvénymódosítás keresztülvitelével a nem- és névváltoztatás alapvető emberi jogától fosztotta meg őket. Attól a jogtól, amit egyébként Üzbegisztán vagy Kazahsztán is biztosít saját transz polgárai számára. Itt tartunk most. Közben olvasom a Stanford Egyetem kutatásáról szóló beszámolót, amely tele van emberséggel, segíteni akarással. Óriási kontraszt. Azzal nyugtatom magam, hogy a viselkedésünket végső soron nem kormányok szabják meg, és az emberek lehetnek sokkal jobb fejek a mindennapi életben, mint választott döntéshozóik.
A legközelebbi szeretteimmel is volt már konfliktusom abból, hogy azt éltem meg, kéretlenül kapok tanácsokat. Mivel alapvetően jó problémamegoldónak tartom magam, általában olyan nehézségek nyomasztanak, amelyek nem kezelhetők egyszerűen, vagy inkább az érzelmi hatásukkal van dolgom. Szóval amikor belekezdek a dilemma elmesélésébe, és a másik alig pár perc múlva előáll egy többnyire kézenfekvő tanáccsal, akkor vagy azt érzem, hogy a) hülyének néz, hogy ez nekem még nem jutott eszembe; vagy b) nem is érdekli igazán, mi van velem, szeretné rövidre zárni a beszélgetést. Pedig ilyenkor csak arra lenne szükségem, hogy a helyzet rólam szólhasson, a másik meghallgasson és kérdezzen, hogy a támogatásával mélyebbre mehessek: oda, ahol a saját megoldásaimat találom.
A koronavírus-járvány mindannyiunkkal megismertette a gyász érzését. Aki nem egy szerette elvesztését, az a régi életét gyászolja. Az ölelések hiánya, az utazási és gyülekezési korlátozások mind nehezebbé tették a veszteségek feldolgozását.
A tinédzserekkel sosem volt könnyű, most azonban különösen nehéz lehet. A járvány hatásai, a bizonytalanság, a homeschooling és az izoláció mind olyan tényező, amik hozzájárulnak a kamaszok stresszes helyzetéhez.
Veszteségérzése a gyerekeknek is van, éppen ezért gyászolnak is, egyszerűen csak másképp, mint a felnőttek. Ahhoz, hogy kellő támogatást tudjunk nekik nyújtani, fontos tisztáznunk pár tévhitet.
Ha egy ismerősünk, kollégánk, szomszédunk bajban van, természetes, hogy felmerül bennünk, hogy segítsünk. A hogyan már kicsit nehezebb: azt érezzük, hogy tolakodók, katasztrófaturisták nem szeretnénk lenni, ugyanakkor az sem lenne jó, ha hátat fordítanánk neki a bajban. Mi hát a teendő?
A pszichológusok túlfunkcionálásnak hívják azt, amikor valaki kéretlen tanácsokat ad, olyan dolgokat is megcsinál a szerettei helyett, amelyeket ők is meg tudnának tenni, vagy hajlamos inkább gyorsan elvégezni mások feladatait is, csak hogy ne kelljen vele túl sokat vacakolni. Ezek sokszor teljesen jó szándékú viselkedések – mi a baj velük mégis?
Az élet mindenki számára tartogat nehézségeket, a koronavírus-járvány pedig rengeteg embert újabb kihívások elé állított. Talán egyikünk számára sem idegen a helyzet, amikor egy hozzánk közel álló ember munkahelyi vagy magánéleti problémákkal küzd, és hiába a legjobb szándék, hirtelen azt sem tudjuk, hogyan segíthetnénk.
A koronavírus-járvány kitörése előtt könnyebb volt támogatni azokat, akiknek az idős és/vagy krónikus betegséggel küzdő szeretteikről kellett gondoskodniuk. Tudtunk ételt vinni nekik, besegítettünk a házimunkába, vagy csak időt töltöttünk az ápolást igénylő emberrel, mialatt a gondozója egy kicsit fellélegezhetett, kimozdulhatott. Mostanában azonban mindez bonyolultabbá vált: a kórházi ágyak felszabadításával több ezer beteg ellátásáról kell ismét a családnak gondoskodnia, viszont a fizikai távolságtartás miatt sokkal nehezebb akár külső, akár családtagoktól, barátokról jövő segítséget bevonni. Mit lehet tenni, hogy senki ne maradjon magára ezzel az embert próbáló feladattal?
