A világ fejlődése az elmúlt 200 évben rohamosan nőtt. Összehasonlíthatatlanul jobb az életminőség napjainkban, mint amilyen akár az 1800-as években volt.
Életünk folyamán többször is feltesszük a kérdést, hogy kik is vagyunk. Erre minden egyes életszakaszban más-más választ adhatunk. A pszichológia egyik legismertebb elmélete, a pszichoszociális fejlődés értelmében nyolc állomáson megyünk keresztül életünk során. Ezeken a fejlődési lépcsőfokokon nagyon nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e továbbhaladni, vagy megrekedünk.
Ha nem az életkor határozza meg, hogy mikor válunk érett felnőtté, akkor mi? És egyébként is, mit jelent érett felnőttnek lenni?
Nem kell, hogy minden elutasítás és visszautasítás teljesen a sárba tiporjon. Próbáld meg inkább felhasználni ezeket az élményeket arra, hogy fejlődésed útján ösztökéljen előre.
A frusztráció nem csak (ön)pusztító erő lehet, amely lassan felemészt belülről. Ha szembenézel ezzel a feszültséggel, akkor fejlődésed legjobb hajtóerejévé válhat.
Testünk és viselkedésünk sokat fejlődött evolúciónk során: legújabban a test egy apró plusz kiegészítőjére figyeltek fel a tudósok, amely 80 éven belül el fog terjedni.
A tavasz egyik legédesebb szakaszába értünk, amelyben a fiókák kikelnek a tojásaikból. No de mégis mi történt velük odabent, mennyiben más egy tojásban fejlődni, mint az anyaméhben?
Az élet gyakran dob nehézséget az emberek elé. Hogy a párkapcsolat is túléli-e ezeket, esetleg még fejleszti is a kapcsolatot, az idő tudja megmondani. A nyugdíjba vonult pszichológus saját élményéről mesélt.
Szülőként már a terhesség alatt árgus szemekkel figyeljük, megfelelően fejlődik-e a gyerek. Ez persze egy bizonyos szintig természetes, hiszen azt szeretnénk, hogy egészséges legyen. Ám ma már kétségbeesünk azon is, ha a magzat nem teljesíti a heti normát, miközben más gyereke már jóval előtte jár.
Gyerekként sok energiát fektetünk abba, hogy a szüleink elismerjenek minket. Aztán ahogy növünk, egyre inkább függetlenedünk, a saját lábunkra állunk, és legalább egy bizonyos mértékig megbékélünk magunkkal. A gyerekünk születésével viszont egy újabb teszt elé kerül az önbecsülésünk. Újra félünk hibázni!
A tulajdonságaink, véleményeink, teljesítményeink értékelésében gyakran segít, ha kontextusba helyezzük, azaz másokéval vetjük össze őket. Aki volt már osztálytalálkozón, tudja, miről beszélek. Ilyenkor szembeszökővé válik, ki hol tart, mit ért el eddig a kortársaihoz képest. Ha azt tapasztalod, hogy legalább olyan jól alakultak a dolgaid, mint a többieknek, megnyugszol. Ha viszont úgy látod, mindenki lehagyott, elégedetlen és szomorú leszel. A felfelé történő összehasonlítás, amikor egy másik embert sikeresebbnek, gazdagabbnak, okosabbnak, szebbnek, boldogabbnak értékelünk saját magunknál, rendkívül nyomasztó tud lenni. De mi van akkor, ha a szerelmünk az a személy?
Talán te is felfigyeltél már arra az érdekes mintázatra, ahogyan sokan az érzelmeikről, különösen az emberi kapcsolatokban felbukkanó érzelmeikről beszélnek. Gyakran úgy utalnak rájuk, mintha nekik az égvilágon semmi közük nem lenne hozzájuk, mindig csak valami külső dolog, személy vagy történés készteti őket arra, hogy bizonyos módokon érezzenek. Addig nyaggatott, hogy teljesen kikészültem. Olyat szólt, hogy hirtelen elöntötte az agyamat a düh. Nem támogat eléggé, ezért érzem ilyen elhagyatottnak magam. Ismerős? Miért mondunk ilyeneket?
