Ha nem az életkor határozza meg, hogy mikor válunk érett felnőtté, akkor mi? És egyébként is, mit jelent érett felnőttnek lenni?
Valószínűleg mindenki fejében van egy elmélet arról, hogy mikortól tekint valakire felnőttként. Általában életkorhoz kötjük, vagy olyan szociális mérföldkövek megugrásához, mint a munkavállalás, a házasság vagy a gyerekszülés. Természetesen a környezetünkben legalább egy ember szinte életcéljának tűzi ki, hogy alaposan rácáfoljon csinos kis elméletünkre, mert mondjuk 50 felett is egy kamasz értetlenkedő, „csak azért se” hozzáállásával bojkottálja a közös interakciókat, vagy egyszerűen képtelen nyitottá válni új nézőpontokra és ötletekre, annyira ragaszkodik a saját világképéhez. Ilyenkor pedig frusztráltságunkban mi mást tehetnénk, mint hogy azon filózunk, mitől válna felnőtté? Egy harvardi pszichológus, dr. Robert Kegan kutatómunkája szerint az emberi fejlődésnek 5 szakasza van, amelyből a többség csak a harmadik szintre jut el élete során. Te vajon hol tartasz ebben?
Mitől lesz valaki „érett felnőtt”, ha nem a kortól?
A törvény szerint egyértelmű a válasz a kérdésre: a 18. születésnaptól számítva jogilag már mindenki felnőttnek számít. Azonban tudósok szerint az agyunk csak körülbelül 25 éves korunkra éri el a végső érettségét: a prefrontális kérgünk, az agyunk jutalmazórendszere és a kisagyunk fejlődési üteme is hatással van agyi funkcióink felnőtté válására. Ez már is két különböző szempontrendszer – egy jogi és egy agykutatói –, amely megpróbálja meghatározni a felnőttség fogalmát, és amelyek merőben más véleményen vannak.
A harvardi pszichológus pedig egy harmadik módon próbálja meg értelmezni az emberi fejlődést, 5 különböző szintre lebontva, amelynek legelső állomása az „impulzív elme”, amely a korai gyermekkorra jellemző. Véleménye szerint a szintek közötti átjárás nem elkerülhetetlen, automatikus folyamat, hanem a hernyóból pillangóvá váláshoz hasonlatos módon komoly átváltozás szükséges eggyel érettebb kategóriába kerülni. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a legtöbben csak a harmadik szintre jutnak el, és csupán az emberek 1 százaléka képes eljutni az ötödik szintre, ám saját jelenlegi szintjén tudatos erőfeszítéssel bárki változtathat. A gyermekkort hátrahagyva ezek a fokozatok várnak ránk sorrendben:
2. szint: A császári elme
Ekkor fontosabb a saját igényeink kielégítése, mint a másokkal közös külső szükségletek beteljesítése, mivel attól félünk, hogy ez előbbieket elhanyagolják majd. Tinédzserként vagy fiatal felnőttként tehát nem azért követjük a szabályokat, mert morálisan jónak tartjuk őket, hanem azért, mert ez a hozzáállás kedvez nekünk.
3. szint: A szocializált elme
Ebben a szakaszban, amelyben a többség megreked, mások rólunk alkotott véleménye majdhogynem életünk irányító elvévé válik. Ugyanis gyakran a döntéseinket is befolyásolja, hogy melyik cselekedetről hisszük azt, hogy jobb színben fog majd feltüntetni mások előtt. A gondolatainkat, a normáinkat és a hiedelmeinket a minket körbevevő rendszerből merítjük, például a családunkból, a társadalmunkból, a kultúránkból, a munkahelyünkből vagy a vallásunkból. Külső megerősítésre vágyunk arról, hogy értékesek vagyunk, és internalizáljuk, hogy mások mit gondolnak rólunk.
4. szint: Az öntörvényű elme
A felnőttkorúak 35 százaléka jut el ebbe a szakaszba. Már nem másokra helyezzük a felelősséget, hogy az ő rólunk alkotott véleményük határozza meg, kik is vagyunk mi valójában, hanem saját magunk bíráivá válunk. Értékeljük, analizáljuk és megértjük saját működésünket. Már nem a mások ítéletétől való rettegés irányítja a döntéseinket. Megkérdőjelezzük saját elvárásainkat és hiedelmeinket, kitartunk amellett, amiben hiszünk, megszabjuk a határainkat, és egy erős belső morális értékítélet mentén oldjuk meg a problémáinkat.
Az érzéseinkért felelősséget vállalunk, megpróbáljuk kezelni őket, emellett pedig a világot is jobban megértjük, képesek vagyunk mások szemszögéből is megvizsgálni a dolgokat. A fejlődéstől és a változástól már nem félünk annyira, mivel tudjuk, hogy megéri belevágni, és a túloldalra kiérve is biztonságban leszünk.
5. szint: A kapcsolódó elme
A felmérések alapján csupán a felnőttkorúak 1 százaléka jut el erre a szintre. Ekkor a személyiségünk nem kötődik konkrét identitásokhoz vagy szerepekhez. Ehelyett saját identitásunk felfedezése szüli meg, a másokkal történő interakciók ápolják és folyamatos változásban van. Nemcsak a tekintélyt kérdőjelezzük meg, hanem saját magunkat is. Felismerjük, hogy az élet milyen összetett, és folyton újrateremtjük az identitásunkat.
Például, amikor eltérő véleményen vagyunk valaki mással egy fontos témában, akkor képesek vagyunk objektívebben átlátni a helyzetet és megérteni mindkét álláspontot annak érdekében, hogy mélyebben megértsük az adott témát. Az elemzésünk eredményeként pedig képessé válhatunk egy harmadik megoldás megteremtésére, hogy sokkal inkább mindkét fél számára nyerő vége legyen az interakciónak. Ezt a fajta működést nagyon nehéz megvalósítani, különösen, ha erős hiedelmeink vannak, vagy ha azt érezzük, megkérdőjeleznek bennünket.
Összességében tehát számtalan tényezőn múlhat, hogy kit számítunk felnőttnek és kit nem, hiszen személyenként változik, ki milyen önkényesen felállított rendszer szerint méri ezt. Úgy tűnik azonban, hogy a harvardi pszichológus szerint hozzáállásunkban akkor válunk igazán éretté, ha képessé válunk kritikusan gondolkozni magunkról és a környezetünkről is, identitásunkat saját magunk vagyunk képesek meghatározni és megváltoztatni, illetve ha érzelmeinket tekintve is tudatossá válunk.
