Nekik 20-30 perc gondolkodtató szórakozás, nekem 6-7 óra munka volt

Rendhagyó tanév lett a 2019–2020-as: második féléve túlzás nélkül nemzedéki élmény lesz a diákoknak és örök emlék szülőknek és pedagógusoknak is. A tavalyi év Szupertanárával, Halvax Juliannával utoljára egy évvel ezelőtt beszélgettünk, a friss győztes akkor nagy lelkesedéssel és némi izgalommal várta, mit tartogat majd neki a következő tanév. Érték meglepetések.

Tyúkok és libák a tanórán, játék dollárért vásárolható lógónap, logisztori... Csak néhány a tavalyi év Szupertanárának, Halvax Juliannának rendhagyó, zsűrit és nagyközönséget is megragadó módszerei közül. A soproni tanárnő pályázata mellé akkor egy emberként állt oda nemcsak iskolájának szülői közössége, de szinte egész Sopron, a győzelemnek pedig nemcsak a megyében, de országszerte híre ment. Julianna izgalommal várta ezt az évet, mert most először kapott elsős osztályt. A járvány miatt azonban úgy alakult, hogy nem ez lett a legnagyobb kihívás a 2019–2020-as tanévben.  

Egy év telt el azóta, hogy elnyerte a Szupertanár címet. Milyen változást hozott a győzelem? 

Ez a tanév szakmailag és emberileg is meghatározó volt számomra. Rengeteg új tapasztalatot gyűjtöttem, és mivel úgy éreztem, hogy a fenti címnek meg is kell felelnem, a korábbiaknál is keményebben dolgoztam. Nagyon jó érzés volt, hogy a hunyadis diákok ebben az évben is óriási szeretettel voltak irántam, a kis elsőseim pedig az elejétől azzal büszkélkedtek, hogy az ő tanítójuk egyenesen Szupertanár!

Mennyire ment híre az iskolán kívül azoknak a módszereknek, amikkel a zsűrit is sikerült megfogni? 

A tanév sok közszerepléssel indult. A helyi médiának mindig a rendelkezésére álltam, hiszen a soproni, Sopron környéki lakosoknak is köszönhettem a győzelmet. Az Evangélikus Egyháznak és a Matehetsznek is fontos szerepe volt a sikerben, ők is többször kerestek meg. Országosan viszont csak írott vagy rádiós sajtófelkérésnek tettem eleget, mivel az elsőseimet nem szerettem volna magukra hagyni. Az EPSZTI felhívására beküldtem – és a kollégák szabad felhasználására bocsátottam – az általam használt innovatív módszereket, az ország több pontjáról kerestek meg pedagógusok, akik segítséget, bővebb felvilágosítást kértek egy-egy említett, bevált gyakorlatról. Elmondhatom, hogy szakmailag is mozgalmas évem volt. 

A véghajrában közönségszavazás döntött a Szupertanár cím sorsáról. Rengetegen megmozdultak, hogy támogassák a pályázatát. Mennyire volt mindennek közösségformáló ereje? 

Úgy érzem, nagyon. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi embert mozgósítani tudok. A legnagyobb elismerés számomra az, hogy a volt osztályaim és az akkor még leendő osztályom szülői közösségei is mennyire mellém álltak, kampányoltak a sikerért időt, energiát nem kímélve. Ez nagyon jólesett, és még jobban összekovácsolta a közösséget. 

Ebben a tanévben először kapott elsős osztályt. Milyen volt kicsikkel dolgozni? Milyen új kihívásokat jelentett a korosztályváltás?

Nagy izgalommal vártam a kicsiket. Ha egészen őszinte akarok lenni, inkább úgy mondanám,  rettegtem a feladattól. Amikor a beiskolázás kezdődött, és felmerült, hogy esetleg elsős tanító leszek, összefutottam az iskolában egy ismerős anyukával, akivel beszélgetni kezdtünk erről az eshetőségről.  Emlékszem, mennyire határozottan mondtam neki, hogy nem, én nem oda való vagyok, nekem van önkritikám, a negyvenedik betűnél már biztos bekócolnék. Végül felsőbb döntés alapján elsős osztályt kaptam, és mivel maximalista vagyok, igyekeztem helytállni.

Végül nem is fásultam bele. Mindig impulzív tanító voltam, most tudatosan lelassultam, lenyugodtam. Az első két hónapban hihetetlen munka volt, amíg a sok kis óvodásból iskolás lett, de aztán elérkezett a nap, amikor végre közösséggé váltak, és ezt átélni fantasztikus élmény volt. A szülőktől is nagyon sok megerősítést és visszajelzést kaptam, ami sok erőt és hitet adott. A tanév végén épp az említett anyuka elismerése maradt meg a legjobban: azt mondta, nagyot tévedtem, mert igenis ide való vagyok. 

Így indult a tanév Julianna számára
Így indult a tanév Julianna számára

Az idei tanév egészen rendhagyóra sikerült a vírushelyzet miatt. Különösen nehéz lehetett mindezt egy elsős osztállyal átélni: kicsikkel, akiknek még nem igazán alakultak ki hatékony tanulási módszereik. Mik voltak a tapasztalatai ezzel kapcsolatban?

Nagy szerencse volt, hogy nekem ekkorra már volt egy bejáratott rendszerem az online kapcsolattartásra és a feladatok kiosztására, visszakérésére. Szeptember óta használtam az osztályommal a ClassDojot. Emellett az iskolában a pénteki bejelentést követően az informatikusok és az igazgatóhelyettesek azonnal nekiültek, és csináltak a Hunyadinak egy saját oktatós felületet, hogy az otthonoktatás során ezen keresztül mehessen az iskolán belül a tananyag küldése. 

Hogy nézett ki a munkarend az elsősökkel a gyakorlatban? Sok nehézségről olvastunk, hallottunk még felsős gyerekek távoktatásával kapcsolatban is, innen nézve szinte elképzelhetetlen, hogyan lehetett digitálissá tenni például az olvasástanulást.

Mi végig órarend szerint haladtunk, mert egy elsősnek nagyon fontos a kiszámíthatóság és az állandóság. Létrehoztam egy YouTube-csatornát, ide töltöttem fel a magyarázataimat, itt tanítottam le az órákat. Meg sem fordult a fejemben, hogy élő órákat tartsak, hiszen nem tudhattam, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek, és erre tekintettel kellett lennem. Nem tudtam, melyik családban hogyan dolgoznak a szülők, hogyan tanulnak a testvérek, hány eszköz van, stb. Ezért döntöttem a videók mellett. A tananyag mellett minden videóban elrejtettem valahol egy logisztorit, találós kérdést, képrejtvényt vagy titkos írást, aminek a megfejtéséért ClassDojo-pont járt. Ez is nagyon bevált, mert ezzel azt is követni tudtam, hogy tényleg végignézik-e a videókat a gyerekek. Arra is figyeltem, hogy ne mindig ugyanoda tegyem a feladatokat.

Mindez együtt persze rengeteg képernyőidő volt, annak minden árnyoldalával, de ebben is sikerült megtalálni a pozitívumot: több egyéni figyelmet tudtam adni. Egy 30 fős osztályban rendesen könnyű elbújni, elrejteni a tehetséget vagy a lemaradást. Itt viszont mindenki egyénileg dolgozott, teljesített, és én is jobban ráláttam az egyéni munkákra. 

Önnek mennyit kellett fejlődnie, változtatnia, hogy lépést tudjon tartani egy ekkora változással?

Sok oktatást segítő felületet ismertem és használtam ezelőtt is, de így is nagyon nagy munka volt az átállás. Az egyik, amire nagyon büszke vagyok például, hogy megtanultam online szabadulószobás és kalandjátékos feladatokat készíteni. Igaz, ami nekik nagyjából 20-30 perc gondolkodtató szórakozás, nekem elsőre 6-7 óra munka volt, de így is megérte. Fontos volt az is, hogy emberileg is közel maradjak hozzájuk: meséket „szinkronizáltam”, esti mesét olvastam nekik, hetente egyszer pedig  videócseteltünk is. Ebben a munkarendben is volt pontgyűjtés, amit egyébként már megszoktak, és a hónap végén az összegyűjtött pontokért cserébe választhattak egy listáról, amin olyanok szerepeltek, mint Eléneklek egy dalt neked, Megmutatom a videóban a cicáimat vagy Elküldöm neked egy gyerekkori fényképemet.

A személyességet tudták valamennyire pótolni ezek a gesztusok? 

Úgy mondanám, hogy ezek a dolgok sokat segítettek abban, hogy megmaradjon az egyébként tényleg nagyon hiányzó személyes kapcsolatnak legalább az illúziója. Érdekes, hogy bizonyos szempontból viszont több lett a személyesség: eddig még ilyen közel nem éreztem magamhoz egy szülői közösséget sem. Többen írták a tavaszi szünet után, hogy kimondottan hiányoztam a család életéből, és már az óvodás kistestvérek is ültek a gép mellett és figyeltek, amikor az iskolás testvér a videómat nézte. Igazi partnerkapcsolatot tudtunk ebben a nehéz helyzetben kialakítani, amihez

a szülők részéről az együttműködés, a nyitottság, a tenni akarás példaértékű segítség volt. 

A szülők mennyire vették fel a ritmust, mekkora teher volt számukra ez az időszak?

Nagyon nagy teher volt mindenkinek. Én is szülő vagyok: már az első pillanattól azon törtem a fejem, hogy egy olyan rendszert próbáljak kialakítani, hogy a szülőnek is jó legyen, de a kicsi elsősnek is jó legyen, és én se aggódjam magam halálra. Mihelyt engedélyt kaptam arra, hogy használhatom a bevált rendszerünket, elkezdtem feltölteni a videókat, a szülőknek pedig egy táblázatot hoztam létre, amiben pontosan tudták követni, hogy milyen feladataik vannak a gyerekeknek és abból mit készítettek már el, milyen szorgalmi lehetőségek vannak és így tovább. Úgy érzem, jól működő rendszer lett.

Óriási mennyiségű munka lehetett ez. Mennyi időt emésztett fel? 

Rettenetesen megterhelő volt, bevallom, időben nehéz is lenne kifejezni a befektetett munkát. Korábban is sok időt áldoztam a hivatásomra, ez nem volt újdonság, de tényleg sok volt most a feladat. A gyerekek és a szülők is nagyon lelkesek voltak: sokszor nemcsak a kötelező leckét küldték el, de szorgalmikat is készítettek, sőt ők is kitaláltak extra feladatokat. Heti 1600 portfóliót (beadott feladatot) átnézni és reagálni rájuk nem volt egyszerű.

Sokat olvastunk arról, hogy több iskolában nem alakult ki partnerség szülők és pedagógusok között, sok szülő úgy érezte, a tanár helyett ő tanít. Elsőseinek szülei milyen visszajelzéseket adtak a folyamatról? 

A szülőkkel a tanév elején megismertettem a ClassDojót, tehát szeptember óta használtuk. Így nem egy idegen felülettel kellett megismerkedniük, hanem a már ismert alkalmazás eddig ritkán használt funkcióját, a portfóliót kezdtük használni. Mindig táblázatban összesítettem a heti feladatokat, itt vezettem, hogy ki melyik feladatot küldte már vissza, emiatt átlátható volt ez a rendszer. Két hét után aztán űrlap formájában kértem visszajelzést a szülőktől, majd ennek tükrében még változtattam egy-két dolgon. Nagyon jó volt látni, hogy a gyerekek nagy többsége milyen önállóan dolgozott, sokan tényleg csak jelezték a szülőnek, hogy kész a feladat, már csak vissza kellene küldeni Juli néninek. Büszke vagyok rá, hogy ilyen jól tudtunk együttműködni. 

A gyerekeknek is nagyon nehéz volt ez a csaknem három hónap. Ők hogy élték meg ezt az időszakot? 

Nehezen. Volt, akinek könnyen ment a tanulás, egy-két óra alatt végzett mindennap, volt, aki egész nap a könyv fölött görnyedt. Abban is biztos vagyok, hogy felületesebb a tudásuk, hiszen nem hallgatták végig egymást, ami segítené a bevésést. Az iskola keretet ad, elvárásokat diktál mindenki számára, a család viszont mindenhol más-más elvárást követel meg, és ezt is nehéz volt távolról irányítani. Mégsem felejtettek el mindent. Nagy öröm volt, amikor végre újra találkozhattam velük egy közös osztályprogramon. Erdős területen voltunk. Amikor 10 hét után először kiáltottam el magam: „Első A, sorakozó!” mindenfelől futottak felém, a szülők pedig nem hittek a szemüknek, hogy ez még mindig működik. 

Nem volt könnyű, de sikerült vidáman zárni az évet
Nem volt könnyű, de sikerült vidáman zárni az évet

Fontos értékként emelte ki a kreativitást, az együttműködést és az érzelmi intelligenciát, amikor arról kérdezték, mit szeretne átadni a gyerekeknek. Ezek a készségek hogyan tudtak megjelenni az otthon oktatás hónapjaiban? 

Úgy érzem, hogy ezekben a hónapokban inkább a szülők kreativitását, együttműködését és érzelmi intelligenciáját fejlesztettem... De a viccet félretéve: az érzelmi intelligencia fejlesztésére a ClassDojo Emphaty sorozatát „szinkronizáltam”, a kreativitás fejlesztésére Szeretetábécét írattam velük, vagy keresni kellett az összes betűhöz otthoni tárgyakat, felcédulázni és lefotózni, énekléskihívást küldtem nekik, amiből szívet melengető videók készültek (énekelj az ablakban, egy fa alatt, a fürdőkádban, a fűben ülve, sötétben, az anyukádnak…). 

A digitális oktatással telt hetek nemcsak szakmailag jelentettek kihívást, érzelmileg is megterhelők lehettek...

Igen. Eddig is a napom nagy része a hivatásomról szólt, de ebben az időszakban extrém terhelésnek tettem ki magam. Persze lehetett volna kevesebbet adni, visszakérni, készíteni, de az már nem én lettem volna.

A gyerekek nélkül viszont sokkal nehezebb volt.

Egy pedagógus nem a fizetés miatt választja ezt a hivatást, hanem miattuk. Ezekben a hónapokban viszont nem láttam mindennap a csillogó, csibész szempárokat, nem szólítottak véletlenül anyának, nem ültek az ölembe, nem fogták a kezem, nem jöttek hozzám vigaszra, vagy súgták meg a legféltettebb titkukat. Helyette egy monitort bámultam, ami mögé ugyan kiragasztottam az osztályképünket, de akkor sem volt igazi interakció. Magányos, túlterhelt és szomorú voltam. Gyakran éreztem, hogy egyedül küzdök, de ezeknek az érzéseknek köszönhetem életem egyik legbátrabb döntését.

Mi volt az?

A vírushelyzet bátorságot adott, hogy megvalósítsam régen dédelgetett álmomat. A Soproni Egyetem botanikus kertjében, pár lépésre az iskolánktól megnyitottam a Tálentum Műhelyt, amivel tehetséggondozóként kiléptem az iskola falai közül. Jelentkeztem a Soproni Egyetem Neveléstudomány MA-szakára, ráadásul bekerültem a jövő évi pedagógusminősítési eljárásba, így biztosan izgalmakkal teli lesz a következő tanév is.

Elképzelhető, hogy a járványnak következő hulláma is lesz. Mit gondol, mennyire készült fel a rendszer, hogy ha szükséges, folytatódjon a digitális oktatás?

Ezt senki nem szeretné újra átélni. Természetesen ha nincs más választásunk, már nagy tapasztalattal, rutinosan – bár lehet, hogy kicsit fásultan – fogjuk megoldani a feladatot. Évek óta hirdetem, hogy a digitális eszközöket nem kitiltani, hanem használni kell az oktatásban, megfelelő arányban és hasznos formában. Tudom, hogy sok pedagógus ezekben a hetekben rengeteget tanult, és nem fél majd a későbbiekben sem alkalmazni a kényszerhelyzet miatt elsajátított tudást. 

Csupa pozitív dolog, betűrendben
Csupa pozitív dolog, betűrendben

Módszertanilag biztos, hogy nagyon sokat fejlődtek a pedagógusok ebben az időszakban. Ha nem a módszer, hanem az emberi oldal felől közelítünk, ön szerint mi teszi a jó tanárt? Vagy akár a Szupertanárt?

Szerintem az igazán jó tanárnak a legfőbb ismérve az empátia. Ha tudunk a gyerekekkel együttműködni és továbbra is gyerekeknek lenni, ha tudjuk élvezni, amit csinálunk, és a szülő felé is tudunk empátiával, együttérzéssel fordulni, akkor fantasztikus dolgok történhetnek. Szerintem nagyon sok ilyen lelkületű pedagógus van a pályán. 

Miért nem mindig látjuk őket? 

Sokan vannak, akik bár egész évben áldozatos és elkötelezett munkát végeznek, nem merik, vagy nem akarják magukat a széles nyilvánosság előtt megmutatni. Jó lenne, ha az ő munkájuk is el lenne ismerve ott, ahol éppen dolgoznak. De azt sem szabad elhallgatni, hogy köznevelésben dolgozó pedagógusként, pusztán ebből a fizetésből egyszerűen nem lehet ma megélni. A tapasztalatom az, hogy mindenki csinál még mellette valamit és ez olyan körülmény, ami nem marasztalja a pályán a tanárokat sem. 

Mi az, ami mégis a pályán tarthat, vagy erre a pályára szólíthat valakit?

Amivel biztatni tudom azokat, akik mégis erre a pályára jönnének, hogy a legnagyobb csoda az, amikor egy gyerekben megtaláljuk az ott búvó tehetséget, felszínre hozzuk, és ezzel segíteni tudjuk abban, hogy felnőttként teljes egész és boldog életet éljen majd. És ha amikor 20 év után szembetalálkozunk egy tanítvánnyal, akkor széttárt kar és ölelés vár. Az megdobogtatja az ember szívét. 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.