Budapesten az 1950-es évek közepén több mint 350 mozi vagy vetítőhely működött. Számuk még a rendszerváltás előtt is elérte a hetvenet, majd a 90-es évektől kezdve sorra zártak be.
„Szabadidőm vasárnap délután van. Úgy kéthetenként összejövünk a barátnőmékkel, akivel együtt dolgozunk, a kötődében, ő az alapszervi párttitkár. Megbeszéljük a gyári problémákat. Ezt a férjeink nem is szeretik. Vasárnap délután moziba megyünk, sétálunk, vagy múzeumba megyünk. Havonta egyszer, ha tudunk, színházba is járunk” – nyilatkozta J. Gy.-né 41 éves kötőnő, a Budapesti Harisnyagyár munkása 1973-ban, amikor a szociológus arról kérdezte, mivel tölti a szabadidejét.
Vasárnap délutáni program
A moziba járás – csakúgy, mint a tévézés – a szocializmus időszakában az egyik legkedveltebb szabadidős elfoglaltságnak számított. Az akkoriban megjelent szociológiai tanulmányokat-interjúkat olvasgatva úgy tűnik, inkább a nők körében volt népszerű: a férfiak „egyszer-egyszer” ugyan szívesen elmentek megnézni egy filmet, de ha választhattak, inkább meccsre vagy sörözni jártak. A nők viszont, mint ezekből az interjúkból megtudhatjuk, akkor tudtak igazán és gondtalanul kikapcsolódni, ha szombat délután vagy vasárnap délelőtt megfőzték a vasárnapi húslevest, elmosogattak, kitakarítottak, majd jöhetett a szórakozás. A szabad szombatok bevezetése előtt szinte kizárólag a vasárnap délután volt a kikapcsolódásé: ekkor vendégségbe mentek, sétálni, vagy – ha futotta rá – valamelyik moziba.
Budapest, a mozifőváros
Budapest a két világháború között már jelentős „mozivárosnak” számított. 1906-ban a későbbi Corvin Áruház helyén épült – kifejezetten filmek vetítésére – az Apollo, amely 1915-ben a Royal szálloda épületébe költözött, ahol az ötvenes évektől kezdve Vörös Csillag néven működött 1990 utáni bezárásáig. A budapesti „mozitengely” egyik vonalán, a Nagykörúton számtalan mozi sorakozott. Például a Zrínyi (Hunnia), a Bástya, vagy az eredetileg csak filmhíradókat vetítő, a Dohány utca és a Nagykörút sarkán működő Horizont. A magyar filmgyártás aranykorában még az is megesett, hogy egy gőzfürdő medencéjét alakították át nézőtérré (Kamara), a Szikra pedig nyitható tetejével igazi kuriózumnak számított a pesti mozik között.
A Broadway mozit a világháborús időkben főleg azért kedvelték a nézők, mert a légiriadók alatt nem kellett megszakítani az előadást.
Az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig, a tengely másik szakaszán szintén számtalan mozi sorakozott, amelyeket az ifjú Mándy Iván író is szívesen látogatott. Itt volt például a Roxy (a későbbi Honvéd/ Európa), az országban másodikként filmeket vetítő Phőnix (azaz Tisza, majd Rákóczi), a Népszínház utcában a Csokonai (Pátria), vagy a szovjet filmekre specializálódó Gorkij. A háború után a mozik többségét újranyitották, ám a hajdani mulatókhoz hasonlóan átkeresztelték, megszabadítva őket angolosan csengő nevüktől. A szocialista kultúrpolitika kifejezetten szorgalmazta, hogy a munkások számára a külső kerületekben is elérhetőek legyenek a mozik: 1956-ban már 371 (!) mozi és vetítőhely működött a fővárosban.
Mozit a munkásoknak!
Budafokon az Attila és a Budafok működött, Angyalföldön a Dózsa és a Béke, Ferencvárosban a Kinizsi, Zuglóban a Sport és az Éva, Újpesten a Tündér, a Szabadság, a Fény és az Alkotmány. A Váci úti Kossuthban még volt alkalmam a kilencvenes évek végén megfordulni, csakúgy, mint a mára már dzsesszklubként működő Dunában. A felsorolás természetesen nem teljes: említhetnénk a kispesti Hunyadit, a pesterzsébeti Tátrát, az óbudai Flóriánt vagy a csepeli Táncsicsot is. Új mozikat is építettek: a 800 fős Kőbánya 1964-ben nyílt meg, a tatabányai Turul mozi alapján pedig két mozit is terveztek: a szocialista építészet jellegzetes példája, az érthetetlenül historizáló névvel ellátott, 488 fő befogadására alkalmas Pest-Buda a József Attila lakótelepen nyílt, a 495 fős Budafok, mint a neve is mutatja, a XXII. kerületben. 1980-ban, a Szakasits Árpád (ma: Etele) úton épült 400 fős mozit Olimpia névre keresztelték, a moszkvai olimpia tiszteletére. A kisebb mozik időközben eléggé leromlott állapotba kerültek, de még 1989-ben is közel hetven kisebb-nagyobb mozi működött Budapesten.
A képre kattintva galéria nyílik, amely után a cikk folytatódik!
A hagyományos mozik alkonya
És hogy mit tekinthetett meg a közönség? Kelecsényi Lászlót idézném: „Nézhettünk szovjet kémfilmet az áhított James Bond, alias Sean Connery helyett, nézhettünk európai indiánt kékülő ORWO-filmeken Gojko Mitic személyében, sebtében összeütött szocialista revüfilmet (Napfény a jégen) tengerentúli eredetije helyett.
Minden hamis volt, másolat, rejtetten átcsempészett vagy itthon utánzott vacak licenc. Legalább így valamelyest szabadnak tudtuk magunkat.”
A nyolcvanas években már a nyugati filmek is eljutottak a vasfüggöny mögé, a rendszerváltás után azonban a hajdani kis mozik világának befellegzett. Először a bevásárlóközpontokban működő multiplexek tizedelték meg a közönséget, utána a koronavírus, napjainkban pedig a streamingszolgáltatók. Pedig moziba járni jó. Járjunk, amíg van hová. (Borítókép: Fortepan / Album040)
Ha szívesen nézegetnél képeket Budapest hajdani presszóiról is, ezt a cikket ajánljuk.
