Miért vállalunk gyereket? Ez a kérdés fontosabb, mint azt elsőre gondolnánk.
Számtalan példa bizonyítja, hogy a gyermekvállalás hatalmas öröm és életre szóló boldogság forrása lehet. Ugyanakkor – bár gyakran tabuként kezeljük – előfordulhat, hogy valaki számára ez a lépés nem úgy alakul, ahogyan azt korábban elképzelte. Emellett egyre több olyan párt is láthatunk, akik gyermek nélkül is teljes, kiegyensúlyozott és boldog életet él. A gyermekvállalás mint a családalapítás egyik legszebb formája, valóban csodálatos élmény lehet – de csak akkor, ha valóban belülről fakadó vágyként születik meg bennünk. Ha viszont külső elvárások vagy társadalmi nyomás hatására hozzuk meg ezt a döntést, annak következményei lehetnek.
Íme 5 ok, ami miatt nem érdemes pusztán kényszerből vagy megfelelésből a gyermekvállalás mellett dönteni.
„Hogy még láthassák a szüleim”
Sajnos mindannyiunknak szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a szüleink nem lehetnek örökké velünk. Érthető tehát, ha felmerül bennünk: milyen szép is lenne, ha még láthatnák az unokáikat – ezt az igényt sok esetben éppen maguk a nagyszülők fogalmazzák meg.
Ám fontos látni, hogy bár a nagyszülők nagy örömmel foglalkoznak az unokákkal, babusgatják és segítik a szülőket, ez mégsem helyettesítheti a szülői szerepet. Ők már megélték a saját életüket, és nem várható el tőlük, hogy átvegyék azt a felelősséget, ami valójában a miénk. A nagyszülők jelenléte felbecsülhetetlen kincs, de a gyerek elsődleges biztonságot és bizalmat nyújtó háttere mindig a szülő. A gyermekvállalás tehát olyan döntés, amit nekünk kell meghoznunk – és csak akkor, ha valóban mi magunk vágyunk rá.
„Amikor valaki más miatt vállal gyermeket egy ember, abban benne van a kockázat, hogy a csemetével járó felelősséget is erre a másik emberre akarja majd áttolni. Ez persze nincs kőbe vésve, igenis lehet valaki boldog és kiegyensúlyozott szülő még akkor is, ha nem saját érettsége és elhatározása miatt vállal gyermeket – egyébként ez talán a legritkább ok –, ehhez az kell, hogy képes legyen azonosulni a szereppel, amit így vállal. Ha ez nem történik meg, akkor arra a külső személyre igyekszik majd – legalább részben – a gyerekkel kapcsolatos problémákat és nevelési felelősséget is áthelyezni, aki miatt vállalta a szülői szerepet” – mondja Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta.
„Nehogy különbözzek a többiektől!”
Az, hogy mit tekintünk családnak, nem pusztán társadalmi fogalom. A család az a közeg, amely számunkra a bizalmat és a szeretetet jelenti. Ennek nem feltétlenül kell egyeznie mások elképzelésével, éppen ezért ketten, hárman, de akár nyolcan, kilencen is képezhetünk egy szoros családot.
A gyerekvállalás társadalmi nyomásra olyan, mintha az életcélunkat mások döntéseihez igazítanánk, nem pedig a saját vágyainkhoz.
„Akkor igazi egy nő, ha gyereket szül”
A nőket gyakran aszerint ítéli meg a környezetük, hogy vállalnak-e gyermeket. Ez a külső nyomás azonban nem szolgálja sem a nőt, sem a leendő gyermeket. A valódi kérdés nem az, hogy képes-e valaki anyává válni, hanem az, hogy egyáltalán szeretne-e. A gyermekvállalás egy életre szóló döntés, amely csak akkor hoz örömet és stabilitást, ha az belső meggyőződésből fakad. Ha pusztán mások elvárásainak akarunk megfelelni, annak hosszú távon mi és a gyermekünk is kárát láthatja.
„A gyerek majd összetartja a családot”
Egy párkapcsolatot fenntartani nem könnyű, és természetes, hogy gyakran egyszerre élünk meg szeretetet és nehézségeket a társunkkal szemben. A kapcsolat stabilitását azonban nem szabad egy gyermek vállalásától remélni.
Ha a gyerek a „kapocs”, amely miatt együtt marad a pár, az talán nem is valódi összetartozás, hanem kényszer. Ez pedig hosszú távon feszültséget és sérüléseket okozhat, leginkább a gyermek érzelmi világában. A gyerek akkor tud biztonságban fejlődni, ha szeretetteljes őszinte kapcsolatban nő fel, nem pedig olyan közegben, ahol ő a „ragasztóanyag”.
„A párunk miatt vállalni gyermeket ugyanazzal a veszéllyel jár, mintha ezt a szüleink, vagy bárki más, „külső” személy miatt tennénk, meg. Ha más miatt vállalta a szülő a gyereket, akkor előfordulhat, hogy a gyerekkel járó felelősséget és feladatokat is erre a személyre igyekszik áttenni” – teszi hozzá a szakértő
„Hogy megadhassam a gyerekemnek azt, amit én nem kaptam meg”
A legtöbb szülő vágyik arra, hogy mindent megadhasson gyermekének. De ha a cél elsősorban az, hogy a saját be nem teljesült vágyainkat pótoljuk rajta keresztül, akkor a hangsúly róluk ránk tolódik át.
Ebben az esetben a saját vágyainkat és céljainkat akarjuk megvalósítani a gyermekünkön keresztül – ebben pedig sok buktató rejlik. A gyerek ugyanis egyéniség, saját vágyakkal és célokkal. Ezek idővel különbözhetnek a mieinktől, és ha ezt nem engedjük, könnyen érezheti úgy, hogy nem élheti a saját életét. A valódi szeretet abban nyilvánul meg, hogy támogatjuk őt a saját útján – nem pedig abban, hogy a mi elképzeléseinket valósítja meg.
Amikor családot alapítunk, valójában egy közösséget hozunk létre, amelynek alapja a kölcsönös szeretet és elköteleződés. Ez ideális esetben két feltétel mellett válhat valóban boldoggá: ha saját döntésből vállaljuk, nem kényszerből, és ha képesek vagyunk elfogadni, hogy ettől kezdve nem csak az „én”, hanem a „mi”, majd az „ő” is ugyanolyan fontos része lesz az életünknek.
„A legtöbb esetben nem az a fontos, pontosan milyen okból válunk szülővé. Nagyon ritka, hogy valaki csak önnön elhatározása miatt, saját jogon, megérett döntéssel vág bele ebbe a feladatba, élménybe, élethelyzetbe.
A fontos inkább az, hogy mennyire képes azonosulni a felvállalt szereppel.
„Egy olyan baba, akit azért vállalt a szülő, mert nem akart a többiektől „lemaradni” tökéletesen kiegyensúlyozott gyerekkort élhet meg, szerető családban, ha szülei képesek azonosulni vállalt szerepükkel. Ez azt is jelenti, hogy még a szülő-gyermek kapcsolat sem sérül feltétlenül. Az anya- vagy apaszereppel való azonosulás mértéke hat ki arra, milyen kapcsolatot tud felépíteni a szülő a gyermekkel – a szülővé válás indoka sokkal kisebb mértékben szól ebbe bele” – fűzi hozzá Gazdag Enikő.
Ha tetszett ez a cikk, olvasd el, miért is hasonlít az anyává válás a serdülőkorra.
