Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A táborba menet a sötétbarna műbőr vonatülések, amire csak hosszú nadrágban vagy szoknyában ültünk rá, különben odaragadtunk, a walkman fülhallgatójának narancssárga színű szivacsa, az elmaradhatatlan magyar- és francia kártya paklik – emlékek gyerekkorunk feledhetetlen nyaraiból.
Főként a Balatonra vagy a Velencei-tóhoz utaztunk, mert az volt megfizethető, és hát mi másra is vágytunk volna, mint a hűsítő magyar habokra. A Mátra jött még szóba, ha valaki inkább a hegyekbe vágyott a városi forróság után. Bárhova is mentünk, az oda- és visszaút igazi kaland volt, főleg a szülőknek, akiknek akkor sem volt könnyű lekötni csemetéiket.
Ezekkel ütöttük el az időt utazás közben
A „mikor érünk már oda?” és a „messze vagyunk még?” olyan kérdések, amelyeket mindannyian feltettünk gyerekként, és amelyeket biztosan hallunk a legifjabb korosztálytól ma is. Ám míg ma a technika valamelyest segítségünkre van abban, hogy lefoglaljuk az érdeklődő és örökmozgó aprónépet, szüleink ezt egészen másképp oldották meg. Nálunk az egyik legkedveltebb utazós játék a barkochba volt, és ebbe a család minden tagja becsatlakozhatott, még apukám is, aki vezetett.
A másik igazán mókás elfoglaltság a szólánc volt, ami főként akkor jelentett szellemi kihívást, ha a témát is meghatároztuk hozzá: csak országok, állatok, növények követhették egymást. Később, amikor már nem az autó rádióját vagy kazettás magnóját hallgattuk, mert megjelent a walkman, akkor a szülők kissé fellélegezhettek, mert elég volt a megfelelő mennyiségű mesekazettát felpakolni: jöhettek a magyar népmesék híres színészek tolmácsolásában vagy a Bambi – ez volt tulajdonképpen a digitális hangoskönyv 90-es évek beli megfelelője.
A vízparton is sokat játszottunk
A ma reneszánszukat élő foglalkoztatók és színezők a mi gyerekkorunkban is népszerűek voltak – mind a gyerekek, mind a szülők körében –, hiszen csak színes ceruza kellett hozzá, semmi más. Persze a társasjátékok sem maradhattak el: a memóriajátékokat – növényekkel, állatokkal, haladók számára országokkal és zászlóikkal – rongyosra használtuk, de ez igaz volt a kártyapaklikra is. Az órák hosszat is eltartó römi és kanasztapartik, a huszonegyről már nem is beszélve, vidám elfoglaltságot jelentettek, miközben majszoltuk az akkor még megfizethető árú lángost vagy balatoni hekket.
A délutáni pihenő után jöhetett a frizbizés, szigorúan messze a szundikáló tömegektől, vagy ha épp nem vágytunk mozgásra, a torpedó – kockás füzetlapon – és az ország-város szintén hosszan lekötött, noha én személy szerint sokszor sírtam, mivel a szüleim, nyilvánvaló okokból, jóval több országot és várost ismertek K betűvel, mint én, és persze győzni szerettem volna. No, de ki nem?
Így teltek a nagyszerű nyarak, amit hol a Leó jégkrém, hol a gombócos fagyi tett édessé, amely az én gyerekkoromban még csak 2 forintba került, nemcsak a Balatonnál, de a főváros szívében található olasz fagyizóban is. Nem csak egyszerűbbnek tűnt akkor az élet, talán az is volt.
(A címlapkép forrása: Fortepan/Főfotó.)
Ha felidéznéd, hogy milyenek voltak anno az úttörőtáborok, ezt a cikkünket mindenképp olvasd el.
