Csütörtökön több mint 300 iskolában zavarta meg bombariadó a tanítást: az, hogy ugyanabban az időben ilyen sok intézmény kapja meg ugyanazt a fenyegetést, példátlan, megdöbbentő, ijesztő – és kétségek tömegét ébreszti minden szülőben.
A kilencvenes években voltam felső tagozatos általános iskolás, majd gimnazista is: kortársaimmal együtt élénken emlékszem azokra az időkre, amikor nap nap után szólalt meg az iskolarádió, bombariadót bejelentve.
Sóhaj, „ki írt volna ma dolgozatot?” kérdés feltétele, majd pakolás, és irány a szomszéd kerület közeli játszótere,
ahol el lehet pár órát tölteni addig, míg vissza nem engednek a suliba: a menetrend már bevett volt, egészen addig, amíg az iskola vezetése meg nem elégelte a dolgot.
Anno nem hittük, hogy a bombariadó valós lehet
Amíg be nem rendeltek minket egy-egy szombatra, nem szűnt meg a téves riasztások hada. Bombát természetesen sem nálunk, sem a többi, érintett intézményben soha nem találtak. Amikor azonban legalább kétszer is fel kellett kelni szombaton azért, hogy bemenjünk az iskolába, ahol persze nem tanítottak, csak rossz amerikai filmeket néztünk VHS-kazettán, a telefonálgatók is rájöttek, hogy az egyes érdemjegy könnyű elkerülési módjának azért vannak hátulütői is.
Soha nem féltünk, hogy mi lesz, ha a suli felrobban, akkor valahogy ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt, pont olyannak, amilyenek azokban a közepes amerikai filmekben volt néha a világ.
Az a film, ez pedig a valóság, bomba helyett Klauzál térre vonulás jött. A szülők pedig - a bárki által elérhető internet előtti időkről lévén szó - legfeljebb délután, elbeszélésünkből értesültek arról, hogy történt valami napközben.
2025 már teljesen más. Pénteken reggel, amikor már saját gyermekemet kísértem az iskolába, a kapuban hallottam, ahogyan egy diáktársa a vele érkező felnőttel beszélgetve így fogalmaz:
„Anya azt mondta, egy arab ember volt.”
A szülői felelősség nagyot nőtt
Túl vagyunk az elmúlt negyed évszázad leforgása alatt sok mindenen: szeptember 11-én, a nemhogy otthonainkba eljutó, de a zsebünkben tartott telefonban magunkkal hordozott internet elterjedésén és egy sokkal több aggodalommal, szorongással teli szülőtársadalom kialakulásán. A kilencvenes évek bombariadói elleni küzdelem része volt, hogy az újságok rendőri kérésre meg sem írták az eseményeket, nehogy még több embernek adjanak ötletet – ez ma már teljesen elképzelhetetlen. Még ha meg is történne, TikTok-videókban, subredditeken és Whatsapp-csoportokban akkor is terjedne, mi történt, de egy több száz iskola elleni összehangolt akciót így sem lehetne elhallgatni. Nem is kell, ha őszinték vagyunk magunkhoz.
Nyilvánosságra került a fenyegető e-mail is: az egyszerű, a szavak szó szerinti jelentésénél többel nem foglalkozó értelmezés valóban az „arab emberig” vezet.
De vajon amikor Zacher Gábor és Merkely Béla AI-verzióinak szerepeltetésével készülnek kamuvideók, külföldi csalók adják ki magukat vásárlónak a Marketplace-en lopott profilok mögé bújva, akkor egy ilyen levél esetében nem kell, hogy legalább felmerüljön némi kétely?
Igen, ha ez az iszlám terror begyűrűzését jelenti az országba, az borzalmas. De vajon tényleg erről van szó?
Szülőként a felelősök keresésénél hamarabb érdemes foglalkozni talán azzal, hogy a széles körben elterjedt internetnek nemcsak azt köszönhetjük, hogy szinte azonnal értesültünk a bombariadóról és arról, ha el kell hoznunk gyermekünket az iskolából, de azt is, hogy bizonyos életkor fölött gyermekünk már internetezik. Elolvashatja a fenti levelet. Bármilyen újságcikket, az összes kommentet. Akár posztol is az eseményekről, másokkal szóba elegyedik, véleményt nyilvánít, de ami szülőként még fontosabb lehet: kialakít.
Így beszélj gyermekeddel az esetről
Ahogyan a gyerekek nőnek, úgy csökken a mi kontrollunk afölött, miről értesülnek, és bár véleményük kialakításában nagy szerepünk későbbi éveikben is, a kortársak, a tanárok, és később az internet egyre nagyobb vetélytársunk lesz ebben. Melyik gyerek kezd majd szorongani amiatt, amit erről a január 23-áról olvasott, hallott vagy csak gondolt? Melyikük alakít ki magában téves, előítéletes következtetéseket információhiányban? Ki kezd el rettegni, hogy bármikor baj érheti, veszti el biztonságérzetét az iskolában – vagy akár életének minden, addig komfortos terében?
Annak a generációnak a tagjaként, amely a hidegháború utolsó éveiben még kicsi gyerek volt, 1956-ról és a második világháborúról pedig nagyszüleitől hallott első kézből származó történeteket, a biztonság sokáig volt alapvető érzés. Az utóbbi időkben, ahogyan háborúk zilálják újra a népek közti viszonyokat, ez megrendült –
de saját félelmeinket nem terhelhetjük a gyerekekre.
Mindenről saját szintjükön tudni, ez a jog megilleti őket egy ilyen fenyegetés után is (amelyben ismét nem került elő egy robbanószerkezet sem). Ahogyan azt az Index cikkében szakember is ajánlja, a legjobb elmeséltetni velük, ők hogyan élték meg ezt a napot – hozzátéve saját megélésünket – és az adódó kérdésekre válaszolni, biztosítani őket arról, hogy mindenki körülöttük legjobb tudása szerint vigyáz rájuk. Lesznek, akik meg fogják kérdezni, ki és miért küldte a levelet: velem megtörtént ez is. A legjobb tudásom szerinti választ adtam: nem tudom, de most sokan dolgoznak azon, hogy ez kiderüljön. Ennél többet csak abban tudok ígérni neki, hogy ahogyan csütörtökön, úgy legközelebb is azonnal megyünk érte, ha előfordulna ilyesmi. Hogy bennem vannak-e félelmek, aggodalmak a világ sorának alakulása, biztonságunk és még kismillió dolog kapcsán? Persze, és mióta gyermekeim vannak, napi szinten küzdök ezekkel, tudva, hogy nem vagyok egyedül. Ez ugyanakkor az én szorongásom, az én ügyem, melyet nem terhelhetek egy kisgyermekre. Ez az, amit ebben a helyzetben is igyekszem szem előtt tartani.
Ha a háborúkkal kapcsolatosan szorong a gyermeked, segíthetnek a pszichológus tanácsai oldani a helyzetet!
