Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A nyarak nem tartoznak a kisgyerekes szülők életének leggondtalanabb időszakai közé, de nem mindig jelentett akkora problémát a gyerekfelügyelet megoldása, mint manapság. A szocializmus idején másképp kezelték a nyarakat: ha nem volt megfelelő felügyelet, az iskolásból kulcsos gyerek lett.
A kifejezést mindenki hallotta már, sokan pedig meg is élhették ezeket az időket. A mai szülők számára szinte elképzelhetetlennek tetszhet az, hogy hónapokon át csak úgy szabadjára engedjék gyermekeiket, akik maguk jönnek-mennek, azokkal játszanak és állnak szóba, akikkel éppen összeakadnak.
A kulcsos gyerekeké volt az egész nyár
Ha belegondolunk, érthető is, hogy ma már senki nem merné a játszóterekre bízni gyermekét – egy idegennel való találkozásban sokféle veszély rejlik, akkoriban ez mégsem volt szempont. A kulcsos gyerekek szülei reggel úgy indultak munkába, hogy az iskolások nyakukba kapták madzagon a kulcsot – innen ered a kifejezés –, aztán élték életüket.A kifejezéssel a szocializmus utolsó évtizedében a gyermekükkel nem törődő szülők csemetéit illették már, de eredetileg még nem volt semmiféle pejoratív felhangja, egyszerűen csak egy életformát jelentett.
Az úgynevezett helikopterszülők ideje előtt a gyerekeknek ugyan adtak pontos instrukciókat azzal kapcsolatosan, hogy hol találják az ennivalót, mit kell venniük, vagy hova mehetnek játszani, de hogy ezeket betartották-e, azt persze már senki se tudta ellenőrizni.
A nagyobbaknak annyi extra feladata volt, hogy a kisebbekre azért valamennyire figyeljenek oda, és természetesen őket is vigyék magukkal a játszótérre, de amint a szülő kitette a lábát a lakásból, kezdődhetett a szabadság.
Ebbe belefért az utcai bandázás és a játszóterezés mellett a fagyizás, a focizás és az önállóság. A nyolcvanas évek egy régi filmhíradójában így vallott erről az életről egy kulcsos gyerek: „„Hát nem nagyon szólnak bele a szüleim, mert különben megengedik, hogy lejárjunk, hát nekünk is kell a szabadság játszani. Nem nagyon szoktunk hazajárni, ebédelni, inkább maradunk a téren. Elmennek a kis srácok, összeszedjük a kaját, a dinnyét, ha van, nyári szezonban, megesszük azt, vagy pedig elmegyünk a Ligetbe, fürdőbe, belógunk moziba, elmegyünk csavarogni, kabarézunk egyet” – számol be mindennapjaikról egyikük a riporter kérdésére.
Sokan éltek így a szocializmusban
A kulcsos gyerekek öntörvényű mindennapjai persze időnként feszültséggel teli helyzeteket is hoztak a felnőttekkel vagy a náluk idősebbekkel: ezeknek a szituációknak a vége könnyen lehetett az is, hogy a gyerekeket elkergették valahonnan, vagy elvették játékszerüket, ami ellen bizony kikeltek.
„Mert ha a focipályán eltalálja a labda, akkor dumálnak, és elveszik a labdát. És azért nem lehet focizni, mert a nagyok elveszik a pályát, és a kicsik meg nem fociznak”
– Az élet farkastörvényei imígyen működtek a játszótereken, ahol a messziről jötteket nem is biztos, hogy bevették a játékba.
Hogy miért volt annyi kulcsos gyerek, arra egyrészt magyarázat az, hogy a táborok rendszere meg sem közelítette a mait (és nyilván nem is lett volna mindenkinek anyagi lehetősége napközis táborba küldenie iskolását). Aki napközis táborba járt, az általában arról számolt be, hogy dögunalmas gyermekmegőrzőbe küldték, ahol nincs mit csinálnia egész nap. Akkoriban nem volt angol, úszó, erdei, állatos meg kommandós tábor: lehetett üldögélni és rajzolgatni egy tanár felügyelete alatt.
Ennél minden szempontból jobbnak tűnt a panelek közt bandázni.
Zánka sokak vágya volt azokon a nyarakon
Azért voltak lehetőségek olyan típusú szervezett nyaralásra, amelyet mindenki élvezett. Az úttörőtáborok sok, ma a negyvenes-ötvenes éveit taposó egykori pajtás számára jelentettek maradandó emléket annak dacára is, hogy ezeknek a táborozásoknak leglényege mégiscsak az volt, hogy a kor értékrendjének megfelelő nevelést beleverjék a fejekbe. Mozgalmi dalok, tábortüzek, más szocialista ország úttörőivel való barátkozás – a fiatalok számára érdekességekkel teli napok voltak ezek.
A non plus ultrát az úttörőtáborok közt a zánkai üdülőben töltött napok jelentették: ez volt a szocialista blokk egyik legnagyobb ilyen komplexuma, melyet 1975 májusának végén adtak át. Egy teljes város épült fel, melyben egyidejűleg háromezer gyerek üdülhetett, éves szinten pedig 25 ezren táboroztak Zánkán.
Az itt töltött hetek igazán emlékezetesek voltak: igaz, az alvásra használt szocreál barakkok különösebben szépnek nem voltak nevezhetők, de akadt itt sportcsarnok, könyvtár, művészeti galéria, stadion, egészségház és saját strand is.
A napi programok sorában kóruspróba, hangverseny, ismerkedés, kirándulás, társadalmi munka, gyalogtúra, irodalmi és zenei vetélkedő, operaelőadás, sportversenyek is szerepeltek, a „szocialista eszmék megerősítése” mellett.
A napi értékelésben a pajtások kielemezték egymás hibáit, és hogy min lehetne javítani, valamint sok szovjet kisgyermekkel ismerkedtek meg – és élvezhették a magyar tenger nyújtotta lehetőségeket.
A Balaton tényleg a szocialista Riviéra volt
Ennek egy másik formája volt az, ha valakinek sikerült egy üzemi üdülőbe a családjával együtt eljutnia. A SZOT-üdülések akkor érték meg igazán, ha valaki a munkahelyétől kapta a lehetőséget, ekkor ugyanis valóban kicsi költségen élvezhették a magyar tengert a gyerekek és szüleik. A vonatok persze már akkor is zsúfolva voltak az egész nyári szezonban, de még így is megérte levergődni a partig, ahol szintén hatalmas tömeg pihent Palma matracokon heverve, bronzolajjal bekenve. Ekkor még nem fesztiválok csábították ide a nagy tömegeket, hanem a tó maga, ahova egyre több NSZK-turista is érkezett. A hotelek mellett a zimmer frei-szállások is egyre inkább megszaporodtak, így vált bebetonozottan örökre a magyarországi nyarak központjává legnagyobb tavunk.
Ha szívesen nézegetnél képeket a szocialista éra nyarairól, ezt a cikkünket ajánljuk!
