A játszótér idilli hely, ahol a gyerekek homoksütit sütnek, a tökéletesre sminkelt anyák meg nyersvegán recepteket cserélnek, és lágy hangon fegyelmeznek. A filmekben.
A játszótér attól a perctől kezdve, hogy egy gyerek valamelyest képes az önálló helyváltoztatásra, és nem eszik meg mindent, ami a keze ügyébe kerül, a családok mindennapjainak része lesz. A gyerekek imádják a játszóterezést: a szülők egy része, velem az élen, viszont nem.
A játszótér a gyereknek jó
Kezdjük azzal: tisztában vagyok vele, hogy a játszóterezés nem csak értelmetlen, üres időtöltés. Számos olyan lehetőség várja ott a gyerekeket, amelyek segítenek szociális készségeik kialakításában, illetve fejlődésükre is jó hatással van az ott töltött idő. A homokozás a finommotorika mellett egy sornyi készséget javít, de sok szó esik a hintázás vagy akár a trambulin használatának idegrendszerre gyakorolt jótékony hatásáról is. A mászás, akár mászóelemekre, akár létrára történik, segít a keresztirányú mozgások tökéletesítésében, lehet rohangálni, a legkülönbözőbb nagymozgásokat végezni.
Gyakorlatilag nincs olyan területe a kicsik testének, amit ne mozgatna meg egy játszóterezés.
Mindezen túl a legtöbben itt vannak először kortárs- vagy majdnem kortársközösségben, megtanulják, hogy nem lehet csak úgy elvenni a másiktól a lapátot, kicsavarva azt a kezéből, még akkor sem, ha azt egyébként mi hoztuk le a játszóra. Azzal is szembesülnek, hogy ha valaki tőlük kér egy játékot, érdemes megosztani azt, a társas viselkedés első kis nüanszaiba is betekintést nyernek, vitába bocsátkozhatnak és barátságokat alakíthatnak ki. Ideális esetben a játszótér mindehhez safe place, hisz felnőttek, szülők óvó szemei előtt történik mindez.
Felnőttnek viszont, hát…
Hogy miért nem szeretem mégsem a játszótereket? Egy csokor okom van rá, akad köztük érthető meg önző is, sorolom is őket.
Az első a fenti ideális esetre vonatkozik.
Nem, sajnos nem minden játszótéren és minden pillanatban zajlik az események sorozata kontroll alatt, és ebből bizony kellemetlenségek is adódhatnak.
Legutóbb egy XI., kerületi játszótér drótkötélpályáján csúsztak egymás után a gyerekeim, amikor is egyikük egy nála jóval kisebbnek ütközött, mert ő épp átrohant a pályán, míg a fiam csúszott. Az ok: a homokozó helyett ott homokozott volna, gyakorlatilag életveszélyben. Szerencsére semmi baja nem esett, odafutottam, kérve, hogy arrébb játsszanak, a gyermek bólogatott. Szülő sem az esetnél, sem később nem jelent meg mellette. Kész életveszély, és van, hogy az agresszív, verekedős vagy káromkodó gyerek szülője nincs se közel, se távol – vagy ha van, engem von felelősségre, mert rá mertem szólni a gyerekére. Rá merek, igen.
Mosdó? Ugyan!
De tegyük fel, hogy minden rendben megy, órákon át harmonikusan játszanak, míg oda nem fut hozzám valamelyik gyerek, közölve a drámai hírt:
„Anya, irtóan pisilnem kell, mindjárt bepisilek!”
Nos, hány játszótér is rendelkezik bárki által használható nyilvános toalettel?… A fenti esetben, a XI. kerületben legalább ki volt téve egy Toi-Toi, egyik szemem sírt, másik nevetett, hát jó, akkor itt pisilünk.
Miközben a gyerekek bementek, igyekeztem elterelni gondolataimat a régi szép idők Sziget Fesztiváljairól, a kilométerre bűzlő vécékről, hát ez csak egy játszótér! A vécével nem is volt akkora gond, mondjuk épp szép tavaszi nap révén 35 fokos volt már benn. Az egyméteres fiam közölte: zárjam rá az ajtót. Megnézve a gyermek szélességét és a vécé szélességét, biztosítottam arról, hogy nincsenek azok a körülmények, amelyek közt ő zárt ajtók mögött, egyedül pisilhetne ott. De legalább volt folyó vizes csap a játszótéren, utána kezet mostak. Vízzel, ha már más nem volt.
Van ugyanakkor olyan játszótér, ami előtt 200 forintos közvécé van – ugye megvan az, amikor „anya, jaj, pisilnem kell, ó, mégse jön semmi”, majd tíz perc múlva ugyanez? És van olyan is, ahol legfeljebb kiviszed a gyereked, és pisilhet a bokorba. Meg persze akad pár rendes, angolvécés is, lehet, tíz év múlva már az lesz az alap, csak akkor mi már nem használjuk.
Csokis fánk a natúr buláta ellen
Ha pisiltünk is, biztosan megéheznek. Örök vita, ehet-e a gyerek a játszótéren, vagy sem: én, ismerve azt, hogyan viselkednek gyerekeim farkaséhesen, biztosan viszek valamit mindig. És időnként ez biztosan olyan, amit más gyereke is megkívánna, de a másik szülő nem szeretné, hogy kapjon. Mi magunktól megosztjuk az ennivalót a többiekkel, az ismerős gyerekekkel ez már automatizmus, ismeretlenekkel a szülő megkérdezése után.
De az nagyon ciki, amikor a gyereked szinte rátapad a másikra, akinél sokkal vonzóbb ennivaló, mondjuk, valami csokis dolog van, míg ő az almáját rágcsálja.
Voltam már almás és csokis anyuka is, mindkét oldal elég cudar. De nem lehet mindennap kalkulálni, bedobok valamit, és kész.
Csevegni, csevegni, csevegni kell
Ettünk, játszottunk, pisiltünk, ideje társasági életet élni! Mármint a gyerekeknek, mert én nem szeretek játszótéren más anyukákkal ismerkedni, az esetek 99 százalékában biztosan nem. Főként mert gyakran előfordul, hogy a játszóterezést munkával szakítom meg, mert épp oviszünet van, nekem meg home office, a játszón nincs konnektor, hova tegyem a laptopot, és a többi probléma. (És igen, ekkor én vagyok az első pont, a szülő, aki nem figyel a gyerekére.)
A jópofizás nem annyira a műfajom: itt viszont rá vagyok kényszerítve.
És akkor még ott van a „miért nem hoztál frizbit-labdát-homokozójátékot, a levizeztem magam, a nem akarok hazamenni, a sokat ettem, de még éhes vagyok”, meg az otthoni takarítás, miután saras-homokos lábbal bevonulnak vert csapataink a nap végén az előszobába. A cipőt automatikusan porszívózom, a gyereket a kádba rakom, a ruhát a mosógépbe, vagy öblítem. Megéri? A gyerekeknek biztosan. Nekem? Hát, a játszóterek nem véletlenül nem felnőtteknek készültek…
